Nem rég egy olyan fotósorozatra lettem figyelmes, mely pszichiátriai betegekről készült – profi fotók voltak, igen sokkolók, egyértelműen sugárzott róluk, hogy a szenzációkeltés, a szörnyülködtetés célzatával születtek. Így ránézve, ilyen nézőpontból a dolgok mindig a legsötétebb oldalukat mutatják meg: ha fókuszunkban a félelem van, előttünk ilyen burkot öltenek a dolgok. Azt mondjuk rájuk, ez rettenetes, elhúzzuk a szánkat fintorogva az összecsavarodott végtagok, elúszó tekintetek láttán, majd valami derűsebbre kattintunk. De miért ne nézhetnénk életünk sötét és ismeretlen dolgait kicsit másképp? Láttam már más fotósorozatot is elmegyógyintézetekről, gondozottakról. Ugyanezek az arckifejezések tanítottak, meséltek – a megvilágítás, a beállítás, de legfőképp a fényképész nézőpontja egészen másképp mutatott rá ugyanarra a dologra. Nem volt benne idealizálás, nem akart áldozatokat, szegényeket ábrázolni; a mindenkiben megbújó elfogadáshoz hozta közelebb ezeket az embereket. Sokan vagyunk, akik rendkívüli meglátóképességgel rendelkezünk, többen – mint a pszichológusok, pszichoanalitikusok – azonnal felfedezzük a sebet, sérülést, azt a részt, ami miatt nem jól működünk; tesszük ezt másokkal, netán önmagunkkal is, egész tudományág épül rá erre a fajta szemléletmódra. Ezzel persze semmi baj sincs, csakhogy aztán turkálni kezdünk a sebben, szételemezzük, hátha attól majd begyógyul. Esetleg valamiféle mágiával próbáljuk begyógyítani, mert még mindig félünk a mélyétől. Talán nem hisszük el, hogy a sebnek eltaláltunk a gyökeréig, és tovább fúrunk magunkba. Sőt, teljesen abban a hitben élünk, hogy a feltárt rettenettel valamit most kezdenünk kell. Ha túl sokáig foglalatoskodunk, rágódunk ezeken a sérüléseken, lassan egész világunkat ez fogja meghatározni. A seb tudatosításával semmi baj nincs, ám ha nagy jelentőséget tulajdonítunk neki, az folyamatosan kifakad, duzzad, begyullad és gyötör. És lassan mindenkit ezen a szűrőn keresztül fogunk látni: azt nézzük, valami miért nem működik. Majd egyre inkább fura szokásokat veszünk fel: – a másikat/önmagunkat a problémáin keresztül definiáljuk – a másik/önmagunk cselekedetére rögtön kutatni kezdjük a megbúvó, tudatalatti motivációt, ha pedig már egészen kiképeztük magunkat, azonnal vágjuk is a diagnózist – mivel valami baj van velünk/ a másikkal, a betegséget mihamarabb kezelni kezdjük ilyen, olyan technikákkal, és bár akár még jobban is érezzük magunkat, valami kis szálka mindig marad, hiszen nem vesszük észre, hogy épp a folyamatos gyógyítással erősítjük meg magunkban a hitet, hogy valami baj van – elkezdünk a külvilághoz is a fájdalmunkon keresztül kapcsolódni, vagyis: panaszkodunk, sajnáltatjuk magunkat, rosszindulatúan véleményezzük és bíráljuk a környezetünket, de tudattalan álcázhatjuk gyengeségünket mindentudásnak is, és válhatunk az emberek előtt bölcsekké, megmondókká, mindig igazat mondó véleményezőkké. Másokat persze azért ítélünk meg, mert így legalább nem vagyunk egyedül a gondunkkal, és úgy érezhetjük, végre találtunk hozzánk hasonló embereket, csakhogy… ez hamis kapcsolódás, és nagyon felszínes, még ha ügyesen el is hitetjük magunkkal, hogy minket mennyire mélyen és szorosan összeköt a hasonló sorstörténet, nehézség. Ha pedig a másik fél úgy dönt, kilép az áldozati játszmából, megbántottnak, csalódottnak érezzük magunkat, a sebünk pedig már fekéllyé terebélyesedett. Senki sem figyel azonban arra, hogy a salakanyag kavargatása, a múltban vájkálás nem hoz igazi megváltást. Woody Allen után szabadon évtizedekig analizálhatjuk, fejtegethetjük a traumáinkat, működési mechanizmusainkat, ez legfeljebb csak elme szintű megértést hoz. Sőt – tapasztalatom alapján – igazából kínszenvedést, és újabb, tanfolyamokra kiadott összegektől foszt meg minket, mert alapos orvosként úgyis találunk még valamit. Mi hát a megoldás? Vegyünk példát a fényképészről, és tegyük más megvilágításba a dolgokat. Helyezkedjünk bele a jelenbe, élvezzük azt. Bármiféle bántalmunkat csak egy dolog oszlathat szét – az a belső erő, ami a jelenben tud csak kivirágozni és gyarapodni bennünk. Ismerjük meg magunkat a sérüléseink nélkül. Hiszen azok sosem befolyásolnak minket, mi vagyunk azok, akik a róluk való folyamatos gondolkodással újra és újra saját körünkbe vonjuk/vonzzuk azokat, amitől minden helyzetünk ebbe a sötét múltköpenybe öltözik. Minden és mindenki csak a belé vetett hit és bizalom alapján gyógyul, és lesz az, aki valójában, a szétcincálás egy pontig akár még izgalmas is lehet, de sosem segített még senkin. Ne higgyük másokról, se magunkról, hogy azonos a múltjával. Mert ha továbbra is ilyen keretek közé préseljük bele a világot, sosem adunk esélyt annak, hogy az önmaga csodájában és egyszerűségében mutatkozzon meg, és ezzel magunkat is elzárjuk a dolgok tiszta és ártatlan megtapasztalásától. Hogy miért áldások a “rossz dolgok”, hogy lehet szép “a fotós/figyelmünk legborúsabbnak tűnő fotósorozata” is, és hogyan oldódnak ki a túlfeszített helyzetek, görcsök mindennemű kutatómunka nélkül… Ezt a képet a következő cikkünkben hívjuk elő. 🙂 Kép forrása: http://www.pickatheme.com/myspace-graphics/Art/Surreal/
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: