Kultúránk arra nevel, hogy rettegjünk a haláltól, s mindenáron megpróbáljuk felvenni vele a harcot, gyorsan szerezzünk meg mindent, hogy minél távolabb toljuk magunktól az elkerülhetetlent. E kondicionálásunknak rengeteg oka van, de legfőképpen (mint a legtöbb vallásnak) az emberek irányíthatóságára, kezelhetőségére alapoz, hiszen abban a tévhitben van, hogy a félelem nélkül legtöbbünk kezelhetetlen őrjöngővé válik. De tényleg így van ez?
A “még van időm”, “majd a következő életemben” önmegnyugtatások, a remény mind-mind eltolja azt, hogy lezárd a múltat, igazán itt légy, és beengedd, ami jönni szeretne. A reménykedés ráadásul rettenetesen fárasztó dolog és mindig masszív aggódással vegyül. Ha holnap nem kelnél fel többet, és nyilván e rövidke idő alatt már nem lenne lehetőséged arra, hogy elmenj a bankba és elszórd a megtakarításod, hogy a leghamarabb lejuss valahogy Ibizára, figyelmed valószínűleg a lényegre terelődne. A félelem azonnal oda kényszerítene, ahol vagy, és hirtelen megszűnne a céljaid iránt való küzdelem, a múlton való rágódás, a bűnbak keresése, a régi sérelmek felhánytorgatása. Ha még csak lehetőséged sem lenne, hogy emberekkel találkozz erre a pár órára, végre kénytelen lennél szembe ülni magaddal. A rabságod ilyen értelemben válhatna a szabadságoddá. Hirtelen hála öntene el (és nem sajnálkozás) mindazzal kapcsolatban, amit ebben az életben megtapasztalhattál, és megszűnne a dolgok, jó élmények, emberek iránti megszerzési vágy. A megszűnés biztos tudatában mindennek hirtelen íze lenne és egyre szebben vibrálna körülötted, szomorúságod, emberséged, tévedéseid mind-mind megmosolyogni való alkotóelemekké válnának.
Sok olyan esetről olvashattunk, hogy az embereket masszív szenvedéseik kényszerítették önmegadásra, majd ébredtek fel álmukból, hogy végre értékelni tudják azt, ami van.
Ha nem most, ez a pillanat mindannyiunk életében bekövetkezik. De talán jobb erre rádöbbenni konkrét életesemény nélkül, a fizikai halál bekövetkezte előtt.
Szenvedésre az akarat hajt: vissza vagy megszerezni dolgokat, keresni és kergetni egy érzést, valami megtörténtét, emberek szeretetét és figyelmét. A nagy akarásban és ragaszkodásban pedig elveszik a hála, az öröm, a szeretet érzete, pont azok a minőségek, melyek után egész életünkben kajtatunk. Minden kreativitás, spontaneitás elfojtódik ebben az irányítási mámorban, semmi sem kering, minden akadozik, és az ember csak-csak nem kapja meg, amit szeretne, hiszen a világ pont azt a beakadt, negatív, elkérgesedett, elnyomott, durva oldalát fogja mutatni, amilyen az akarat minősége. Mondás is van erre: “nem jön össze, mert túlságosan akarod”, és ezt sokan félreértik, hiszen azt olvassák ki belőle: “aha, szóval nem érdemlem meg”. De nézz csak kicsit ki a fejedből, nézd meg mondjuk a természetet és kérdezd meg magadtól: az élet vajon ezen elmekategóriák szerint működik-e vagy csak én találom ki? A fű azért kap esőt, mert megérdemli? És ha aszály van, akkor meg valami csúnyát tett, ezért száradjon csak el?! Buta hasonlatok ezek, de kb ugyanilyen ostobaság ez az évezredek óta belénk nevelt általános tévhit. Az életnek semmi köze nincs a fejedben lévő gondolatokhoz igazság szerint, és nem fogja a te kitalált törvényeidet követni.
Viszont – energia révén – idomul a te általános minőségedhez. Akaratodtól körülményeid bekeményednek, megrozsdásodnak, iszonyú idegesítővé válnak.
De hogyan mondj le az akaratról, ha valamit szeretnél?
Azért nem merünk lemondani az akaratunkról (és direkt nem a vágyainkat írom!), mert nem bírunk lejutni a fájdalomig. Én pl. a mániákus harmónia-visszaállító akarnokságot gyakoroltam. Minden menjen jól (és nyilván legyek tökéletes)- ez volt a jelszavam. A harmónia akarás (azért ez elég paradoxon, ha jobban belegondolok) pedig egy múltbéli veszteségből adódott, aminek fájdalmával nem voltam képes szembenézni. Természetesen tudatalatt a harmónia megbomlását mindig “létrehoztam” az életemben, hiszen valahol szembe akartam kerülni az érzéssel. És a diszharmóniára addig szükségem volt kívül, amíg belül helyre nem állt a rend. Mert amíg nem mertem szembesülni a NINCS fájdalmával, nem harcolni, hanem elfogadni a vele járó fájdalmat anélkül, addig a helyzet tartotta magát a megadásomra. Persze ez nem azonnali folyamat, egyfajta kiürülés, hiszen az elme folyamatosan fel fogja venni a harcot azzal, ami van. Beletörődésnek, gyengeségnek, sikertelenségnek, kudarcnak, tehetetlenségnek, változásra képtelenségnek fogja bélyegezni aktuális helyzetedet, és azonnal a jövőbe menekül majd. Azt fogja mondani, “ezt nem illik”, “ezt már nem kéne”, “szedd össze magad”, “túl kéne már lenned ezen”, “másoknak sokkal nagyobb bajuk van”, vagyis állandóan bántani fog, hisz erre lett kondicionálva egész kicsi kora óta. Ezért hangsúlyozza egyre több spirituális irányzat azt, hogy ne azonosítsd magad az elméddel, figyeld, mint egy mozit, és kerülj közel az érzelmeidhez. Ha megadod ennek magad, a fejedben lévő mozi is segítségedre lesz abban, hogy jelenlegi problémád gyökeréig találj. És békére…
A krízis helyzetek, ahol azonnal cselekedni kell, a lényegre tereli a figyelmedet. De nem kell ezt megvárni. Csak halj meg a múltnak és a jövőnek mindig. Kezd el! És nézd meg mi marad belőled. Az élet most történik.
És még pár, a ragaszkodás-mentesség állapota elé toluló téves hiedelmek. Vizsgáld felül őket, majd kérdezd meg magadtól, hogy mi lenne, ha az életedet örömből és szeretetből élnéd:
“ha nem akarom, nem történik meg”, “a remény élteti az embert”, “akiben nincs akarat, az gyenge és tehetetlen”, “akarat nélkül nincs változás”, “ha elvesztem a reményt, semmim sem marad”, “akarat nélkül az ember beletörődő”, “akarat nélkül nem tudok érvényesülni a világban”, “muszáj meghatároznom, mit akarok, különben elveszek”, “nem akarni egyenlő azzal, hogy lemondok a jóról”, “ha nem ragaszkodom, akkor belátom, hogy nem érdemlem meg”, “semmit nem tudunk véghezvinni, ha nem akarjuk”, “ha nem ragaszkodom, magányos leszek”, “ha nincs szükségem dolgokra, akkor egyedül maradok”, “ha nem ragaszkodom, akkor le kell mondanom az élet élvezetéről”, “ha nem ragaszkodom, nemtörődöm vagyok”, “ha nem ragaszkodom, nem lesz motivációm semmire”…
Fotó: Erik Johansson
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Szerintem maradjanak is szerkesztetlenek, nagyon átjön, hogy folynak, kár lenne őket megzabolázni. És köszönöm!
Nincs mit, ennek nagyon örülök!Ezek a cikkek egyelőre szerkesztetlenek, csak úgy folynak :)Kíváncsi vagyok majd további észrevételeidre!
Az utolsó bekezdés nagyon ütött! Én azzal kezdtem volna a helyedben. Már egy ideje olvaslak hébe-hóba, és mindig segítesz így vagy úgy. Köszönet érte!