Nem szabad mindent elfogadni! Vagy mégis?

Egy kis játék: Ha az írásnak nem csak olvasója, hanem mélyebb résztvevője is szeretnél lenni, a vastagon szedett sorokkal feltüntetett példánál, vedd elő a saját “sárkányodat”, vagyis egy olyan esetet az életedből, amikor mélyen megsértve, fájdalommal vagy félelemmel telve érezted magad, de te azt  mindenképpen el akartad fogadni. Csak figyeld meg a meginduló gondolataidat. Hasonlítanak valamilyen módon ezekre?  Kínoz, zavar, nyom, feszül, csavar, fojtogat, dühít, motoszkál, befészkel-vackol-csiklandoz, fáj, fáj, fáj –tulajdonképpen mindegy, hogy mi, hiszen profik vagyunk abban, hogyan gyúrjunk problémát a létezésből. A munkahelyemen ülök éppen, és egyszer csak elterelődik a figyelmem a blogbejegyzésről. (Rendben, most a valóság azon aspektusával ne törődjünk, hogy miért pont a munkahelyemen áldozok ennek az örömteli tevékenységemnek…) Meghallom, hogy a folyosón a magas sarkú cipőknek különösen élesen kopogó hangjuk van, ahogy odacsattannak a kőlapokhoz. A röpke tudomásulvétel helyett azonban idegesíteni kezdem magam rajta, és hirtelen észreveszem azt is, hogy mennyien járnak magas sarkúban. (Naná, ez egy közigazgatási hivatal!). Most már azt is érzékelem, hogy egyesek (magas fizetési besorolásuk ellenére) kikopott sarokkal szteppelnek végig az ajtóm előtt. És amúgy is utálom Flatley-t… Milyen egy beképzelt alak! Mint Jenő a számvitelről! … Jobban be kéne csukni az ajtót! De a karbantartás úgyse csinálja meg. Ez a zaj! Ez a zaj! Mégis mi hangosabb? A kintről beszűrődő tipegés vagy a fejemben visszhangzó ordibálás? És amúgy meg mit csinálok éppen? Ja, tényleg, blogbejegyzést írok…. De így hogyan? Mi a megoldás? Vegyek füldugót? Menjek le egy cigire? Esetleg mondjak fel? Manapság spirituális divatirányzattá vált az elfogadás témaköre. Azt mondják, fogadjam el, mert attól jobb lesz, sőt a helyzet is változásnak indul. Rendben, lehet ebben valami, de azért ezt vagy azt a helyzetet mégsem fogadnám el, az csak beletörődés lenne – tesszük hozzá mogorván. Ahogy semmit, ami nem saját tapasztalat, úgy a spirituális útmutatásokat sem célszerű rögtön készpénznek venni, ám egy próbát ez is megér. Lássuk csak, miért éri meg … Például az újítás kedvéért: ez egyszer nem indulatból, akaratból, elviselhetetlen belső nyomásból cselekszem (ordítok ki a gonosz kopogósokra)… És ez miért jó nekem? Miért jó nekem, ha nem mutatom meg, hogy már megint nálam az igazság? Több okból is: az igazság tágabb és átfogóbb, amit tudatommal észlelni vagyok képes, főleg ha ez a tudat épp zaklatott a stressztől, és így megkímélem magam a meggondolatlan cselekvéstől is. Aztán ott van egy még vonzóbb ajándék is: rájövök, hogy nem csupa reflexből állok, nem vagyok gép, ami reakció-akciókat hajt végre öntudatlan, mintegy beprogramozva bizonyos védelmi mechanizmusokra. É ha nem vagyok robot, akkor szabad vagyok. Az elfogadás a szabadság kulcsa! Én irányítok és nem az ítéleteim. Hmm. Az elfogadás valójában természetes alapállapot. Annyira természetes, hogy legtöbbször észre sem veszed, hogy az elfogadás állapotában vagy. Ezért mindenekelőtt felejtsd el, hogy ehhez valamiféle nagyfokú spirituális szinten kell már lenned, legalább angyalokkal társalgónak, auralátónak, jövendőmondónak, megvilágosodott mesternek. Hogy miért? Légy tudatos az olyan helyzetekre, amelyektől mások a falnak mennek, te viszont egyfajta kívülállóként, derűs együttérzőként szemléled a reakció-harcokat. Amikor például mindenki felháborodik, hogy a Julcsi viszonyt folytat, de téged nem érint érzelmileg, vagy szelíden arrébb tolod a tolakodó bácsit a metrón, miközben kisebb lincshangulat tört ki körülötted. Egyszerűen csak nem rezonálsz Julcsi viszonyára és a bácsi mogorvaságára. Magas tudatszinten érzed ilyenkor magad? Nem hinném. Csak békésnek. Ez vagy te! Jó, jó, de vannak olyan helyzetek, amelyek mélyen érintenek, és ennél súlyosabbak. Szóval akkor törődjek bele, hogy szerelmem, Manci lemondta a találkozót? Vagyis, hogy nem szeret? Esetleg Jóskával van? És hogy én mindig így járok, mert Mucival is pont ez volt? Fogadjam el, hogy Ő is csak kihasznált? Hogy kihasználnak az emberek? Vagyis, hogy nem vagyok sosem elég? Igen jól látod, a valóság az, hogy Manci lemondta a találkozót. A vastagbetűs rész pedig a szükségtelen, önmarcangoló gondolatfolyam, illúzió-asszociáció. Persze illúzió volta nem teszi kevésbé rettenetessé és valószerűvé (főleg ha már évek óta táplálod magadban a nemszerethetőség hitét), sőt körbelengi, rátelepszik és elnyomja a valóságot (vagyis azt, hogy Manci lemondta a találkozót).  A nem-szerethetőség érzete és az ahhoz társuló gondolatok tehát elfogadhatatlanok! Egy dolgot tehetsz csak, figyeled a gondolatokat és a testi érzeteidet a számodra feszítő szituációkban. A beavatkozásmentes figyelemmel megadod magadnak a szükséges önszeretetet (amit Mancitól vársz), miközben az érzéseidnek is teret adsz elfojtás vagy kitörés helyett. És lassan a felkavart, iszapos víz alól ki-kilátszik a felszín, és kiderül, Mancinak csak valami elintézni valója akadt, te pedig végre megnézhetted a kedvenc filmedet. A kopogó sarkaknak pedig egész jó a ritmusuk, talán újra elkezdesz dobolni az irodai munka helyett… Az elfogadás stációijairól a következő cikkben olvashatsz.   (A kép Shana és Rober Parke Harrison munkája)