A Symbolon nevű kártyajáték szerint az emberben több szerepszemélyiség működik vagy éppen nem működik. Minden emberben több lény lakik, és a típusok gyakran kombinációkban is megjelenhetnek. Hiszünk vagy sem a kártya igazságában, ez a játék egyfajta iránytű: irányt mutat nekünk, hogyan ismerjük ki magunkat egy ismeretlen országban, mégpedig a lelkünkben. E szerepszemélyiségek egy kis része képeken meg van örökítve, és egyedül az olvasó (vagy kártyavető) felelősségén múlik, hogy tud-e valamit kezdeni velük. Azt a szerepszemélyiséget, amely kártyaként az asztalán fekszik, ugyanolyan gyorsan félre is teheti amilyen gyorsan kihúzta vagy az iránytű útmutatásának utána is járhat, és komolyan elszánhatja magát annak a szerepszemélyiségnek a megkeresésére is, amelynek irányába a kártya eligazította.
A játék szerint minden bensőnkben felbukkanó szerepszemélyiségre érvényes, hogy három kérdésre kell választ keresni, és aszerint, hogy ezek a kérdések milyen intenzíven foglalkoztatnak, mutatkozik meg, hogy benső szerepszemélyiségeidet egyszer el fogod-e fogadni.
Ezt a három kérdést a játék segítségével is feltehetjük a szerepszemélyiségeknek, de közvetlenül saját bensőnknek is feltehetjük őket. A három kérdés a következőképpen hangzik:
Mit akarsz tőlem?
Mire van szükséged valójában?
Milyen adományokat tudsz felajánlani nekem?
Miután ezeket a kérdéseket feltettük, egy ideig hatni engedtük és elegendő választ kaptunk, feltehetünk egy negyedik kérdést is:
Mi a neved? vagy:
Hogy hívnak?
Hogy a szerepszemélyiségeket kezelni tudjuk, előbb vagy utóbb nevet vagy munkaelnevezést kell hogy kapjanak (“Az Álmodozó” vagy “A Szent Őrült”). Ha nem használod a nevüket, nem érzik, hogy elfogadod őket, és ezért arra sincs esélyed, hogy többet áruljanak el önmagukról, hogy ezáltal megismerhesd őket.” – írja a Symbolonnal foglalkozó könyv.
Természetesen nem kell a kártyavetést alkalmaznod ahhoz, hogy rájöjj, valóban elég sokféle hang ébred fel benned egy-egy élethelyzetben. Legtöbb esetben teljes azonosulásban vagyunk ezekkel a személyiségekkel, ezért nem is gondolkodunk el azon, hogy ezek esetleg csak jól felépült struktúrák, és nem is a mi igazi lényünk. Van persze olyan is, hogy egyáltalán nem akarunk azonosak lenni egy-egy ilyen énünkkel és felvesszük a kesztyűt. De mivel ezek tulajdonképpen nem valóságos létezők, mind az azonosulás, mind a harc teljesen értelmetlenné válik. Igazi, élő és változatlan lényünk mindig a személyiségeken túl van, csak ez a bennünk lévő “embercsoport” nem lát el odáig, vagyis az önmagunkra ébredés egyik szerepszemélyiséggel sem lehetséges, csupán ezek kikapcsolásával.
A Boldogságkereső szerepszemélyiség
Mivel ennek a személyiségnek a célja mindenképpen pozitív, nyilván nehezebb is rábukkanni, mint mondjuk az Áldozati szerepszemélyiségre, aki folyton gyötrődik. Ám ez a személyiség nem létezhetne, ha nem keresne valami ellenében boldogságot, tehát kell lennie egy olyan szerepszemélyiségnek is, aki épp az ellenpólust nyújtja, a totális elégedetlenséget, boldogtalanságot. Ahogy a Symbolonban is megjelenik gyakran a szerepszemélyiségek kombinációkba sűrűsödnek, így a Boldogságkeresőnek össze kell fonódnia a boldogtalanságba süppedővel, hívjuk úgy, az Elrontó alapszemélyiségünkkel. Amint az látható, az egyik feltételezi a másikat. Mivel boldogság, tökéletesség, harmónia keresés nem létezik a tudat nélkül, hogy valamit el lehet rontani, valami működhet rosszul, ezért a Boldogságkereső és az Elrontó szerepszemélyiség-kombó alapproblémája az lesz: “Elrontottam, elveszítettem, ezért vissza akarom az egészet csinálni”. Ez az alaphiedelem sok minden törekvésünkben felbukkanhat: kereshetjük a megvilágosodást, a lelki békét, vagy folyamatosan vágyakozhatunk olyan külső dolgok megszerzése iránt, melyekhez a boldogság fogalmát kapcsoljuk. Hogy mely területeken válik ez hajtóerőnkké, az nagymértékben egyéni történeteink függvénye. A boldogságkereső szerepszemélyiség jellegzetessége, hogy folyamatos várakozásban van az elérendő dologhoz viszonyítva magát, és “elhiteti” veled, ő az, akinek léte szükséges ahhoz, hogy elvigyen a kívánt állapotba. Emiatt látszólagosan tevőleges, irányító szerepet tölt be. Mivel az elrontott, boldogtalan dolgokhoz képest határozza meg magát, ezért folyton nyomást gerjeszt és ellenállást azzal szemben, ami épp van, hiszen a jelen nem felelhet meg az ő ideáljainak, és ha mégis, és pillanatnyilag megnyugszik, elhalkulni látszik, akkor a vele szorosan összekapcsolódó Elrontom személyiség majd úgyis gondoskodik róla, hogy újra erőre kaphasson.
A boldogságkereső szerepszemélyiség végtére is megint csak egy boldogtalan én. “Valamit kell csinálnom ahhoz, hogy minden rendben menjen” – mondja, majd ennek alapján kezd el helyezkedni a világban. Erős jelenléte folyamatos kontrollban, a hibázás tényétől való folyamatos rettegésben, állandó elégedetlenkedésben, mindent kijavítani akarásban nyilvánul meg. A boldogságkereső azért is boldogtalan, mert létezéséhez szüksége van olyan helyzetekre, problémákra, melyeket meg kell oldania, hogy a kívánt üdvösségbe jusson, ezért gerjeszti, megteremti magának ezeket.
Hogy miért nem tudjuk felismerni és elengedni? Épp az azonosulás miatt, hiszen az együtt járna a “halálunkkal”. Épp ezért a boldogságkereső személyiség érdeke, hogy becövekelje magát és mindenféle félelmet vetítsen elénk biztosítva minket arról, hogy őnélküle egyben lemondunk a boldogságról is. Ennek pedig épp a fordítottja igaz…
Ugyanis pont ez az az alapszemélyiség, mely eltakarja előlünk azt, amit olyan nagyon keres. Mivel nem létező (élményekből, gondolatokból, érzetekből összetákolt, elme-alkotta figura) nem juttathat el soha önmagunk forrásához, a valós boldogságunkhoz, mert az a határain túl helyezkedik el, ezért csupán örökös szélmalomharcot vív. Pontosan úgy viselkedik, mint egy zsilip a tiszta és nyitott tudat előtt, ami azt akarja elhitetni magáról, hogy valójában neki köszönhetően érhető el a folyó természetes áramlása. Boldogságkereső alapszemélyiséged bármire is összpontosuljon, azt biztos nem fogod elérni vele. Mivel összpontosítása csőlátást eredményez az is meglehet, hogy már régen ott van az, amit keres, csak nem ébredtél rá, mert annyira akartad látni, annyira azonosultál a csőlátású boldogságkeresővel.
A boldogságkereső szerepszemélyiség elillanásával a legnagyobb akadályt győződ le. Ismerd fel a hangjait önmagadban, és ha ott nem találod, ismerd fel a másikban. Ha idegesít, akkor az ott van valahol benned is – különösen a rendmániás, túl sokat aggódó, túlságosan precíz, folyamatosan elégedetlenkedő, valami érdekében bármit megtenni képes, elvakult, vagy túlontúl és őszintétlenül kedves, kontrollmániás emberektől való irtózásod jelzi számodra azt, hogy a szerepszemélyiség benned is ott van elfogadatlanul. Ha megérted, hogy viselkedésük csupán az elrontástól való félelemből és a jóra/tökéletesre/megelégedettségre való törekvésből ered, még akkor is, ha erre a motivációra szörnyű karaktert építettek is fel maguknak, akkor megérted magadban is, és el tudod engedni folyamatos nyomását és késztetését, hogy a beszűkült szerepszemélyiség a végtelenbe tágulhasson.
Mert attól még, hogy az elme csak az egekig lát, nem azt jelenti, hogy az ég valós határ és azon túl nincs semmi.
Fotó: Ljubodrag Andrics
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: