Megvagyok! És tényleg Minden Jól Van

Na persze, hogy herótom volt ettől a mondattól, amikor márciusban megírtam az utolsó bejegyzésemet a blogra… De aztán…

…az történt – hogy kíváncsi ember lévén – gondoltam, megnézem, tényleg minden jól van-e amolyan, “hé, mutassátok meg, itt vagyok, figyelek”-módon. Még akkor is, ha pillanatnyilag égszakadás-földindulás, a fejemen ezer koppanás helyzet van. Mert mi is történt? Röviden és tömören és persze diszkréten, mert ugye ez mégiscsak egy nyilvános napló, vége lett a házasságomnak egyik-napról a másikra. Persze nyilvánvalóan nem volt akkora meglepetés (hiszen korántsem volt minden jól, vagy mégis? 🙂 ), ám az illúziók, melyekkel az egészet körülöleltem (körülöltem-et gépeltem először “véletlenül”) üveggolyóként peregtek szét körülöttem. Most már tudom, hogy ezek valójában igaz, belső vágyak voltak, csak épp attól váltak illúziókká, hogy én mindezt egy bizonyos embertől és mellett kívántam megkapni, ráadásul olyan ember mellett, aki meg mindezt nem így gondolta. Nos ez elég nagy illúzió, valljuk be.

Azon a ponton a fájdalom mellett egyszeriben éreztem azt, hogy egyúttal marhára hiteltelenné is váltam, hiszen itt papolok az elfogadásról, nőiségről, szeretetről, tükörről, hogy a “világ annyi, amennyit beletöltesz”, és mégis itt állok a semmi közepén a nagy büdös semmit látva abban a bizonyos “világtükörben”, azt se tudva, mi lesz velem. Nos mit is tehetnék?

Hát mi mást, hogy akkor most igenis úgy “csinálom”, ahogy arról eme blogban irdogáltam nektek annyit, vagyishogy ha már ekkora szájhős vagyok, akkor legyek én a próbababa is, ha már így alakult. Magyarul, hogy megnézem, mi történik, ha tényleg, úgy egyszer, igazán fel-adom, átadom, meg és elengedem, vagyis no controll. Nincs menekvés: nincs panaszkodás, nincs munkamánia, nincs pasizás, tervezgetés, nincs ilyen-olyan melléktevékenység, nincs értelmezgetés, elemezgetés, kérdésfeltevés, mégcsak gyógyítókhoz, terapeutákhoz való kényszeres rohangálás sem! Egyszerűen figyelek és érzek, és jön, ami jön. A nem csinálok semmit alatt pedig azt értem, nem csinálok semmit azért, hogy elmeneküljek önmagam elől, de bármi a felsoroltak közül (munka, pasi, terapeuta…stb) jöhet, ha hozza az élet, és nem a félelmeim elől futva én kutatom föl.

Az első időszak, kb egy hónap igencsak drámaira sikeredett, mert ez a no controll-recept kicsit olyan volt, mint a ricinus olaj, melynek hatására amikor rám jött a ríhatnék, rohantam haza bezárkózni és mást sem csináltam csak sírtam. De nem az adott eset fájdalmait sírtam ám ki, hanem minden egyes olyan elnyomott érzelmet és történetet bömböltem rá a papírzsepire, amelyek mindig ott piszkáltak, de valahogy inkább az tünt kényelmesnek, ha a sötétben tartom a kis mumusaimat: a jó öreg szeretetlenséget, a kedves elhagyatottságot, az otthontalanságot, a huncut kiszolgáltatottságot. És minden egyes megélt sírás vége oltári röhögés lett. És az adott helyzet is annyira abszurdan kezdett megmutatkozni előttem, hogy voltak pillanatok, amikor szinte egy humoros álomnak tűnt, mintsem valós “tragédiának”, nehéz élethelyzetnek, életközepi válságnak, törésnek, és elláthatjuk még hasonló vészjósló jelzőkkel. Mindeközben vagy inkább mindemögött ott volt az a feltétlen öröm és bizalom, hogy valahol tényleg minden jól van. Ahogy ürült a méreg, úgy ez egyre világosabban mutatkozott meg, nem csak belül, kívül is. Csak még el kellett hinni…

Ahogy egyre inkább tavaszodott, úgy lett derűsebb a világom is. Egyszeriben csodálatos dolgok kezdtek el velem történni. Egyre inkább azt láttam, hogy a világ nem több, mint puszta szimbóluma a bennem lévőnek, és a tapasztalataimat a figyelmem hozza be az életembe. Mert ahogy könnyebb lettem pár tonna takony (már elnézést!) formájában távozó lelki trutyival, úgy a figyelmemet sem húzta már be ez a sok negatív, feldolgozatlan erő, és automatikusan olyan dolgokra fókuszált, mely a hülyeségeinktől mentes lényünk része, vagyis a játékosság, az öröm, a szépség, a varázs, a könnyedség. Az évekig hurcolt, súlyos történetek most egészen más, légies és vicces formákban jöttek szembe velem. Mintha az élet tényleg csupán egy játék volna, egy díszlet ahhoz, amit magunkban hordunk. És mindehhez nem kellett kontrollálnom, “pozitívan gondolkodnom”, mágiákat űznöm vagy ajzószereket bevennem. Csak ámultam és bámultam, hogy igen, ezt valóban én teremtettem magamnak, nincs kibúvó. De ebben a rájövésben nem volt semmi bűntudatra sarkalló: a világ pusztán olyan volt, mint egy képeskönyv, és megmutatta azokat a dolgokat, amiket észre sem vettem volna magamban. Ami csak körülvett, az a hiedelemvilágom tükre volt, ami bármilyen romboló is volt rám nézve, most valahogy mégsem tűnt félelmetesnek, inkább csak barátságosnak és tanulságosnak. Amolyan: azta, jé, basszus, ez csodás felkiáltásokkal kísért sóhajszerű élmény volt.

Májusban aztán elutaztam Portugáliába Moojihoz, mégis – bár ez a rész külön fejezetet érdemelne – a leginkább az maradt meg belőle, hogy ülök a Tejo folyó partján és semmire, de semmire az ég adta világon nem gondolok. Az elmém üres. Mégis tudatában vagyok, sőt igazán csak most vagyok tudatában mindennek. Mindent megélek, a hátam mögött hullámzó zenét a tengerbe omló folyó hullámaival egyszerre. A pillanat már JÓL volt, de a Minden még nem…

Nem mondom persze, hogy az egyre inkább varázslatossá és álomszerűvé váló folyamat közben ne lett volna küzdelem, félelem, szorongás az ismeretlentől, de az élmények és ez a felfedezés a szenvedés magát végképp feloldotta. Mégpedig azon a ponton, amikor ránéztem arra, hogy tényleg és őszintén miért JÓ, hogy ez történt. Nem megnyugvást keresően, hanem igazán szembenézve az eddig el nem fogadottal. És onnantól kezdve tényleg fordult a világ egyet, és hirtelen mintha leszakadt volna valami képzeletbeli ponyva a fejem fölött, zúdulni, ömleni kezdett rám a…, de ezt egy filmben már helyettem megfogalmazták:

“Aztán eszembe jut, hogy ellazuljak, és ne próbáljak meg belekapaszkodni. Aztán esőként rám hullik az egész és nem érzek mást, csak hálát hülye kis életem minden egyes percéért.”

“Ez a magától: ez a Kegyelem” – mondta Reményik, és bárcsak elég költőivé válhatnék most, hogy leírhassam nektek. Mert ekkor, ezen a ponton lett nemcsak a pillanat, hanem a Minden is Jó. Ami persze addig is az volt, csak most láthattam igazán meg. Az egész addigi életem, balgaságaim, félelmeim, elakadásaim értelmet nyertek egy pillanat alatt, megláttattak az összefüggések. Könnyűvé és tisztává váltam, mint valami forrásvíz, a dolgok pedig kedvessé és valahogy nem olyan fontossá, legalábbis nem olyan végletessé, szélsőségessé és súlyossá. És ebben a látásban egyszeriben és végleg megnyugodtam afelől, hogy tényleg minden úgy történik, ahogy történnie kell, és pont akkor, amikor annak ideje van. Az emberek pedig ebben a tökéletes rendben pont azt teszik, amire képesek, ezért mindig a lehető legjobbat teszik a maguk (és nem a rajtuk kívülállók) szempontjából. No persze ettől még lehetünk dühösek rájuk, hogy mekkora rosszat tesznek, csak nem érdemes túl sokáig.

A vágyaim pedig, melyektől úgy éreztem megfosztottak, egyszeriben visszaömlöttek rám, persze nem olyan formában, ahogy azt még márciusban elvártam, hanem ahogy az Élet nagy bölcsen, de abszolút módon rám szabva, a nekem leginkább megfelelően kifundálta. A vágyaim, miszerint:

– szerethető vagyok

– megvalósíthatom, amit szeretnék

– megélhetem önmagamat, a kreativitásomat, a nőiségemet

– nem kell többé mások visszaigazolásától és szeretetétől függenem, mert teljes vagyok

– élhetek egy drámáktól mentes, igazán békés, boldog, színes életet, melyet nem rombol szét az elme által gyártott rengeteg felesleges probléma, gyötrő vekengés, értelmetlen szenvedés csak azért, mert valahol azt hiszi, ezektől él, ezektől lesz izgi a történet

– és hogy mindezt egyedül, semmitől sem függve is képes vagyok megélni

– de ami a legjobb, hogy társul hozzá más is, akinek szintén ez a vágya, tehát még egyedül sem kell lennem! 🙂

Mindehhez valójában semmit az ég adta világon nem tettem, vagyis nem próbáltam meg befolyásolni a valóságot, küzdeni valamiért, azért tenni meg valamit, hogy annak számomra kedvező következménye legyen. Csupán hagytam, hogy jöjjön, ami jönni szeretne, és menjen, ami távozni akar. Figyeltem és együttműködtem az élettel, aztán már figyelni sem mindig kellett. Egyszerűen csak Lenni. Bárhogyan, ahogy épp vagyok.

Hogy van-e valami tanulság? Fogalmam sincs. Talán az, hogy a “minden jól van” állítás akkor is igaz, amikor épp a verem alján üszkölünk, és a fenébe kívánjuk az ilyen pökhendinek és naivnak tűnő bölcseleteket. Mert igaz, amikor rászűkülünk valamire és körülötte pörgünk, fene se hinne az ilyen igazságokban. De talán mégis érdemes tennünk egy kísérletet, és nemcsak önnyugtatásképp hajtogatva magunknak, hanem ténylegesen belevetve magunkat az Életbe, meg is tapasztalni ezt. Érdemes felmenni a kilátóba, és egyben nézni az egészet. Mert én itt bármit leírhatok. Még az is lehet, csak mesemondó vagyok. De a te tanulságaidat te hozod fel magadból.

Pár tonnányi félelemtől könnyebben, egy leheletnyi zen-körrel nehezebben