Az akadálymentesítés a fejekben kezdődik. Mindkét fél részéről

Találkoztatok már valaha fogyatékos emberrel, mondjuk szombat este a bulinegyedben? És van-e olyan köztetek, akiben felmerült egyáltalán ez a kérdés, amikor épp a Király utcában vonult át egyik helyről a másikra? Ahogy a te, úgy az én válaszom is a nem. Eszembe sem jutna hiányként érzékelni a „hiányukat”, mert senki sem hívja fel a figyelmemet arra, hogy ez egyáltalán kérdés lehet. A Kalandra Fel! Nonprofit Kft. alapítói azonban most hiánypótló módon teszik fel nekünk a kérdést, miközben segítséget nyújtanak a kerekesszékkel és más sérüléssel élők számára, hogy ők is kimozdulhassanak végre az éjszakába: első állomásuk a Sziget Fesztivál lesz.

Mozduljunk ki!: Csángó Dániel, Geller Szabolcs, Alexandra Teofilaktu és Zsolnay Dóra

„A fogyatékosság társadalmi gát, a sérülésnek nincs sok köze ehhez”

Kb. 10 éve történt, hogy ez egyik szórakozóhelyen egy barátom révén megismerkedtem egy vak fiúval. Nagyon furcsa élmény volt, hogy „ilyen megtörténhet”, miközben iszonyatosan menő, bevállalós dolognak tartottam az egészet. Emlékszem, az egész, átlagos szombat estét átvarázsolta ez a helyzet, hiszen a magától értetődő dolgok egyáltalán nem voltak azok a jelenlétében: „most akkor tegyem a kezébe a pálinkás üveget?”, „felajánlhatom neki a segítségemet a pultnál”, „kicsusszanhatnak-e a számon bizonyos szavak, pl. nézd, láttad-e…stb”? De nem csak a szituáció, hanem „önmagam érzékelése” is sokkal tudatosabbá, de egyben konfliktusossá is vált: például zavarba ejtett, hogy nem lehetek benne teljesen biztos, kapcsolódik-e hozzám a kommunikáció közben, hiszen még a bólogatás gesztusa is hiányzott, ezért életemben talán először figyelhettem meg, mennyire automatikusan gesztikulálok vagy próbálok a másik szemébe nézni beszélgetés közben. Ezek a jelek azonban most csak nekem számítottak, mert ilyen értelemben nem volt „fogadó fél”, és összezavaró volt, hogy minden metakommunikációs jelet igazából önmagam megszokott biztonsága kedvéért bocsájtok ki, megfosztottan ezek eredeti céljaitól. Igen érdekes volt magamban megfigyelni azt, hogy mindezek ellenére, tudok-e tényleges figyelmet adni neki. Aztán a szokásosnál sokkal nagyobb figyelmet igényelt a környezet pontos leírása is, például nem azt mondani a lépcsőnél, hogy „vigyázz”, hanem azt hogy „lépcső”, vagy pontos utasításokat adni a jobbra-balra irányokkal kapcsolatban, amikor ez – bevallom – nekem is gyakran problémát jelent. Az pedig már tényleg bizonyos fokú nyitottságot igényelt, hogy megengedjem, hogy jobban megismerjen, és letapogassa az arcomat. Csodáltam a bizalmát, ami akkor sem csappant meg, amikor pár pohár után nekivezettem egy villanypóznának… Igen, tudom milyen gáz, de itt jön a lényeg. Borzasztó jót nevettünk ezen, és innentől fogva a sérülés csupán tünet volt, a személyiség áttört ezen a gáton. Ezután minden bizonytalankodás és kétség járulékossá vált, és őt láttam, nem a vakságát: például hogy szereti Gauguint, mert bár nem látja a képeit, nagyon tetszik neki az élettörténete, vagy hogy épp szerelmi bánata van…stb. Igaz, ehhez a „gáttöréshez” az ő egyénisége is kellett, mert tabuk nélkül lehetett beszélgetni vele arról, hogyan tapasztalja meg a világot, a gondolatait, ráadásul nem igazán tette magát zárójelbe a vaksága miatt, simán belevetette magát a legtömöttebb szórakozóhelyre is egy nem éppen vakvezetésre kitalált pulikutyaszerű ebbel.

A legtöbben azonban nem így vannak ezzel.

Pete Eckert, vak fotográfus képe

Több, mint elfogadás. Cselekvés.

A főként mozgássérültek segítésére specializálódott szervezet sajtótájékoztatóján elmondta, hogy ma Magyarországon 500 ezer fő él fogyatékossággal, ennek közel fele mozgássérült, és 50 ezer fő él kerekesszékben. Ennek ellenére tényleg legendaszámba mennek az olyan sztorik, mint amilyen például az enyém volt. Ennek oka nyilván összetett, a sérültek részéről a fizikai és lelki tényezők, az épek részéről pedig a totális tudatlanság is szerepet játszik; utóbbi eredője az a meg sem születő igény, hogy ezzel a témával egyáltalán foglalkozzunk. Nem beszélünk róla, ezért nem is hiányozhat. Ha mégis felbukkan, akkor pedig idegenkedve és összezavarodottan állunk a helyzettel szemben, esetleg sajnálkozunk, ha eljutunk odáig, hogy egy pillanatra a helyükbe képzeljük magunkat. Pedig egyáltalán nem ez a cél. A cél az, hogy a sajnálkozáson, sőt még az együttérzésen és empátián is továbbjutva teljesen természetes legyen az együttélés. A Kalandra fel! alapelve a Madridi nyilatkozatban megfogalmazott mondat, miszerint a „befogadó társadalom alapja a diszkrimináció-mentességgel párosuló pozitív cselekvés”. Azaz ne csak integráljunk, elfogadjunk, hanem fogadjuk is be őket, amihez viszont tényleges lépésekre, gyakorlati megvalósításra van szükség.

A kerekasztal-beszélgetések, konferenciák, érzékenyítő kampányok helyett, vagyis inkább azokon túl az éjszakai élet egy olyan terep, ahol a legkönnyebben és a legfesztelenebbül léphetünk egymással kontaktusba, és dönthetjük le az ismeretlenből fakadó félelmeinket és gátjainkat. És még csak villanypózna sem kell hozzá… A Mozduljunk ki! program keretében konduktorok nyújtanak ahhoz segítséget, hogy a kerekesszékesek a szórakozás közben is megtapasztalhassák a személyre szabott biztonság élményét, de egyben a segítséggel megélt önállóságot. Ezáltal a másokra utaltság, a kiszolgáltatottság helyett újra a kezükbe vehetik a döntést. Mert az akadálymentesítés nem csak azt jelenti, hogy biztosítjuk a közlekedéshez szükséges speciális eszközöket, hanem azt is, hogy a szükséges segítséget odanyújtva a másik fél megkapja a választás lehetőségét: ha akarja, megteheti azt, hogy kimozduljon, és mindehhez nem kell a barátaira vagy a családjára támaszkodnia, hanem – szakértő támogatással a háttérben – velük együtt, egyenrangúan szórakozhat, vagy éppen egyedül – amihez csak kedve van.

Tudjunk róla, hogy ne a láthatatlanságuk legyen természetes, hanem a jelenlétük!

Ha pedig érintett vagy, tudj róla, hogy nem kell láthatatlannak lenned!

Kalandra fel!