Életem során rengeteget álmodtam különféle helyekkel. Ezek sosem voltak azonosak valóságbeli megfelelőjükkel, sőt gyakran kombinálódtak össze egyéb városokkal – volt úgy, hogy egy hosszú folyó mentén Velence, Lisszabon, Prága és New York terült el, legfeljebb csak hangulatában hasonlatosan az eredetihez. Mostanában New York szeli át éjszakáimat, és a valóságomban is egyre több helyet foglal el… Tovább »

Ha első blikkre úgy tűnik, Byron Katie tanulságos, gyakorlati útmutatásokkal teli könyvének címe  a másiktól való elhidegülést reklámozza, fordítsd meg az elméden átfutó előítéletedet: a cím a másokhoz való közelkerülést hirdeti, és így máris közelebb vagy a valósághoz. Sosem az ítélkezéssel van baj, hiszen ez az elme működésének természete: muszáj értékelnie az őt körülölelő világot,… Tovább »

Emlékszem, milyen csalódott voltam, amikor az iskolában az impresszionisták után a poszt-impresszionalista Paul Cezanne képei kerültek sorra – a vidám, vibráló, egybemosódó egység után szabdaltak, geometrikusak, túlgondoltak lettek a tájak, a játékosság valahogy eltűnt, minden olyan jól megszerkesztett és fakó lett. Persze, hogy zavart, merthogy én is az lettem. Sok területen persze nem, de bizonyos… Tovább »

A megbocsátás nem erkölcsi folyamat, inkább olyan, mint a felejtés. Bár a történet ott van leírva a könyvben, mégis ha visszalapozunk,  már csak kíváncsiságból olvassuk újra. Hogy összeálljon a sztori, és nyugodt szívvel átadhassuk másnak, vagy feltehessük a polcra. Hazafelé utazom, valaki megszólít, egy rég nem látott ismerősöm. A Kálvinról haladunk a körút felé, utunk… Tovább »

A mások gondolataiban való vájkálással, vagy a rajtuk való sima töprengéssel is – bár az igény maximálisan emberi – egy kicsit mindig “1984-et játszunk”. Nem szándékosan, de hatalomra törekszünk azzal, hogy elsősorban az a fontos, a másiknak mi a véleménye rólunk, hogyan lát minket, milyen ítéletei vannak velünk kapcsolatban. Ha csakis emiatt, és nem belső… Tovább »

A szeretet mindig kölcsönös, ugyanis kétirányú. A megfelelés – melyet gyakran összetévesztünk a szeretettel – ezzel szemben önös, egyirányú. A szeretet mindig viszonzott, hiszen adásodban a saját és a másik öröme is kifejeződésre jut. Képtelenség úgy szeretni, hogy csak neked jó, vagy úgy, hogy csak a másiknak öröm, neked viszont nem az. A szeretetből a… Tovább »

Írta: Takács Mira Miért tagadjuk a vágyat? Ha elköteleződtünk, kicsit, vagy nagyon, nem vágyhatunk másra. Senkire, semmire. Monogámia, vagy szégyenérzet legyen a jussunk, más nem létezhet, különben hol a tisztesség. Aztán ha egy félrecsúszott lelki állapotban mégis félrelépünk, hát szégyelljük össze magunkat. Már ami a fennálló kultúránk értékrendjét illeti. Nem a vágy a baj, sosem…. Tovább »

A buddhizmus szerint a vágy szenvedéshez vezet. Azonban az igazság sokszor paradox dolog – miért is lehet igaz is meg nem is ez az állítás. Azt tapasztalom, hogy kétféle vágy létezik, az egyiket hiány-, a másikat tiszta vágynak nevezem. A hiányvágy  A hiányvágy mögött a nem vagyok elég jó hite áll Ha kicsit odafigyelünk a… Tovább »

Igen, nehéz felfogású vagyok. Bár igaznak érzem azt az állítást, hogy az elfogadás természetes alapállapot, a valósággal való összhang, egységérzet, és mindannyian automatikusan, tudattalanul gyakoroljuk, mégis adódnak olyan helyzetek az életünkben, melyeknél bevillanhat a kérdés, szembeszállunk-e azzal, ami van, vagy ha nem is tárt karokkal, egyre nyíló szívvel fogadjuk azt. Ha a másodikat választjuk, először… Tovább »

Egy kis játék: Ha az írásnak nem csak olvasója, hanem mélyebb résztvevője is szeretnél lenni, a vastagon szedett sorokkal feltüntetett példánál, vedd elő a saját “sárkányodat”, vagyis egy olyan esetet az életedből, amikor mélyen megsértve, fájdalommal vagy félelemmel telve érezted magad, de te azt  mindenképpen el akartad fogadni. Csak figyeld meg a meginduló gondolataidat. Hasonlítanak… Tovább »