2014-ben, életem egy igen nehéz szakaszában kezdtem írni a blogot, leginkább önmagamnak. Rétegről rétegre próbáltam lefelé ásni önmagamban, hogy végre eljussak oda, amit – úgy éreztem – elvesztettem: a határtalan megengedés, ráhagyatkozás, bizalom és jelenlét állapotába. Rétegről rétegre próbáltam „szétszedni” a világot is, megérteni benne aktuális helyzetemet, de legfőképpen valahogy kikerülni belőle. Eleinte a cikkeim ezekből a rájövésekből, megtapasztalásokból születettek, mígnem az élet úgy hozta, hogy muszáj volt mindazon végig is menni, amiről addig csak biztonságban, a négy fal között írtam. Érezni mindent, amit elutasítottam, amitől féltem.
Mindezt egy válás hozta meg számomra, amely nagyon sokat segített abban, hogy a külvilágtól független, önmagamban találjam meg azt, amit leginkább a teljesség szóval tudnék jellemezni, és amit addig mindig az aktuális páromtól kívántam bezsebelni. Úgy határoztam, ezúttal beleállok abba, amit eddig elodáztam, és rájöttem, az elkerülendő fájdalomnak is van értéke, mégpedig akkora, hogy egészen új embert faragott belőlem. Az új talán nem jó szó, inkább önmagam hitelesebb és elengedettebb verzióját.
Ez a fokozatos felszabadulás aztán Portugáliába repített Moojihoz, ahol végre ráleltem a mindent átfogó csendre is, arra a megfogalmazhatatlanra, ami a változó körülmények között is mindig ugyanaz marad. Ültem a Tejo partján, és nem gondolkodtam. Boldog voltam, mert az élet csak így, gondolatok nélkül tudott végre a saját elevenségében és valóságában megmutatkozni a számomra. Tudtam, ezt nem lehet elveszíteni, legfeljebb csak nem figyelni rá…
Rájöttem, hogy a legjobb tanács az élethez igen egyszerű: „maradj csendben”. A csend nemcsak béke, tágas kuckó a zagyva – olykor nagyon is „bölcsnek” tűnő – locsogással szemben, hanem hatalmas átalakító erővel is bír: az élet olyanná válik tőle, amilyenre valóban szükségünk van. Ezáltal pedig nem kiagyaljuk magunknak a dolgokat, hanem megkapjuk azt, amire tényleg vágyunk. Persze hagyni a dolgoknak, hogy azok olyanok legyenek épp, amilyenek, hogy az bontakozzon ki, ami épp ki akar, olykor roppant félelmetesnek tűnik. Pedig csodálatos játék ez, és nagyon szeretem, amikor újra és újra ráeszmélek, hogy ebben a ráhagyatkozásban, irányításmentességben és spontaneitásban van a legnagyobb erőnk és biztonságunk. Igen, emlékeztetnem kell magam olykor a csendben-levés intelmére, amikor épp belekeverném magam egy újabb körbe, de szerencsére az erőlködés már igencsak fárasztóvá vált.
A blog mára nemcsak nekem szól, hanem egy kisebb közösség is formálódott körülötte. 2017-elején kicsit finomhangolásra kerül: a fókuszban a nőiség áll, talán azért is, mert valahol ez a téma is a megengedésről, ráhagyatkozásról szól.
A Már megvagy blogon kívül szabadúszó újságíróként dolgozom, jelenleg HR tartalmakat gyártok a HVG, a Jobline, a HR Portál számára, blogolok a Játékszigetnek, és a negyedéves Gyereklélek magazinnak írok.
2017-től elkezdem a női jógaoktatói képzést a Mandala Jógastúdiókban.
Szabadidőmben kreatívkodom az otthonunkban, repülő hőlégballonokat, tündérkerteket és origami vízilovakat készítek; finomakat eszem a párommal, és szinte mindig játszunk valamit vele és a barátaimmal. Ja, és imádom a tejeskávét.
Remélem, szereted majd olvasni az itt megjelenő bejegyzéseket. Én mindig szeretettel adom őket!
Kellemes olvasást,
Bánosi Eszter
marmegvagy.cafeblog.hu
Kommentek