Igen, nehéz felfogású vagyok. Bár igaznak érzem azt az állítást, hogy az elfogadás természetes alapállapot, a valósággal való összhang, egységérzet, és mindannyian automatikusan, tudattalanul gyakoroljuk, mégis adódnak olyan helyzetek az életünkben, melyeknél bevillanhat a kérdés, szembeszállunk-e azzal, ami van, vagy ha nem is tárt karokkal, egyre nyíló szívvel fogadjuk azt. Ha a másodikat választjuk, először is jó tisztázni a fogalmat. De először is azt, mi nem elfogadás. Hogy csapjuk be önmagunkat? Ezek sarkítva – a teljesség igénye nélkül – a következők:
1. “Leszarom, mit csinál/mi van” – Általában, a “gyere, igyunk!” felhívás követi. Tipikus nem-elfogadás hozzáállás ez. Egyébként flegmaságnak-fásultságnak hívják. Önkéntelen védekezés, a félelem-érzet elkerülésének eszköze. Nincs baj vele, hacsaknem elfogadásnak álcázzuk. Akkor sincs persze: a többiek talán elfogadóbbak a pökhendiségünkkel kapcsolatban.
2. “Úgy is mindegy” – Ha a “nekem” szót hozzátesszük igazi áldozati póz lesz belőle. A letargia és a hisztéria váltakozó megtapasztalásának biztos módja.
3. “Isten tudja” – Az “úgy is mindegy” kevésbé profanizált változata. Igazi hárítósdi, jópofa bebörtönzése az egyéni felelősségnek. Ha nagyon belejövünk a hajtogatásába, eljutunk a nagyon gazdag négyes ponthoz:
4. “Felbízom a Mindenhatónak”, “Spirituális fénylény vagyok emberi testben”, “Bár utálom magam, mégis szeretem magam” (szigorúan a tükör előtt!), “Elfogadom a helyzetemet, hogy megváltozzon”, “Ez is csak értem történik” , “Újabb kihívást kaptam a fentiektől” – egyszóval Spirituális Elkendőzésnek nevezném. Tudom, ez sokunknak érzékeny pont, és mivel félek a nem-elfogadásotoktól, kedves olvasók, megjegyezném… Mégsem. 🙂 Elég sok esetben nyomjuk el ezoterikus igazságokkal az érzéseinket, ahelyett, hogy megélnénk őket, mert magasztosabbnak és felsőbbrendűnek, de mindenképpen fejlődőképesebbnek szeretjük hinni magunkat. (a Spirituális Elkendőzésről máskor még szó lesz).
5. “Elfogadom, hogy így gondolod, de”… – “…de megakarlak győzni nyilván az álláspontod szöges ellentétéről”. Győzni-akarás, a veszteségtől való félelem áll a hátterében. Mindentudó-tapasztalt vén rókának állítom be magam, hogy ki ne derüljenek a hiányaim.
6. “A te dolgod” – vagyis inkább ott hagylak az érzéseiddel, nem merek konfliktusba keveredni veled. Valójában sértett vagyok. Hülyének tartalak, mert nem érted meg azt, amit mondok….stb, stb…
Természetesen a felsorolt mondatok jöhetnek őszintén, teljes elfogadásból is. Azonban ha érezzük a feszülést, a dühöt, a fájdalmat, az ellenkezést, az ellenállást, vagy bármiféle negativitást, megtehetjük, hogy kimondjuk végre a Varázsmondatot:
NEM TUDOM ELFOGADNI, AMI VAN!
A nem-elfogadástól való félelem miatt szorongatott érzéseink utat törnek. Öblösen, dagályosan kifutnak a testből, megrengetik az inainkat. Megtörtünk, valószínű a hátunk is rázkódik. Sérülékenyek lettünk. Gyerekek lettünk.
Mert a szavakkal, cselekedetekkel elmismásolt színlelésünk mögött végig a nem-elfogadástól való félelem állt. És mikor már elég fojtogatóvá vált, hirtelen ki kellett mondani a varázsszót, a félelem tárgyát: nem tudom elfogadni, ami van!
És mi történik, ha megrendülve, tisztán és sérülékenyen szembe nézünk a sárkánnyal? Megszűnik! Kimondva szűnik a rettenet. Elismerve, elfogadva.
Sikerült! 🙂
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: