Nem rég egy ismerősöm csak úgy a semmiből nekem szegezte a kérdést: boldog vagy? Torkomon akadt a szó, mintha nem lehetne csak úgy szabadon rávágni, ami spontán jött volna, mintha felelősség lenne kimondani, esetleg valaminek vagy valakinek a jóváhagyására várnék, hogy bátran kijelenthessem, igen, az vagyok. Rám tört valamiféle babonás szorongás, hogyha megengedem magamnak és elismerem ezt az állapotot, akkor azzal valamiféle megfoghatatlan balszerencsét hozok a fejemre. Sebezhetővé teszem magam. Igen, talán a boldogság az egyik legsebezhetőbb állapotok egyike. És épp ezért – bár ez a kijelentés talán furának tűnhet – az egyik legbátrabb dolog a világon. Miért is?
- Mert nincs „védelem”
A világhoz, önmagunkhoz való negatív hozzáállás tulajdonképpen egy védőpajzs. Ismeritek biztos, amikor például nagyobb megmérettetések előtt szinte szuggeráljuk magunkba, hogy úgysem fog sikerülni, mintha előre felkészülnénk a kudarcra, hogy ne érjen akkora csalódás. És van is ebben valami megnyugtató: amikor csőstül jön a rossz, egy idő után valamiféle csendes apátiába kerülünk, és csak legyintünk mindenre, amitől nem rég még szívszélütést kaptunk. Immunissá válunk a rosszra, és ebben tényleg van valami érdekes megnyugvás, miközben persze ez inkább fásultság, mintsem valós béke. Ezzel szemben, ha a dolgok jó irányt vesznek, a helyünkre kerülünk, és képesek vagyunk ebben elengedni magunkat, s pusztán élvezni magunkban a békét és a megelégedettséget, akkor nincs ilyen védőbástya. A valódi lenyugvásban nem feszülünk azon, hogy mi történhet, így úgymond „felkészületlenül” érnek minket a kevésbé pozitív dolgok is. Épp ezért könnyű ilyenkor pengeélen táncolni: elengedjük magunkat és továbbra is megtartjuk magunkat a boldogság állapotában, vagy félteni kezdjük, épp ezért elkezdünk a jövőben potenciálisan ránk leselkedő förtelmekre figyelni, hátha ezzel megerősítjük magunkat azok potenciális elviselésére?
- Mert a boldogság felelősség
Vagyis nem csak úgy bekopogtat az ablakon, és marad, ameddig kedve tartja, hanem mi magunk vagyunk azok, akik mellette vagy ellene döntünk újra és újra. Utánamegyünk a felbukkanó, szorongató érzeteknek, és belebonyolódunk egy újabb kacifántos, kibogozhatatlan történetbe, vagy hagyni tudjuk, hogy ezek a súlyos, fenyegető gondolatok, hiedelmek a beavatkozásunk nélkül jelen legyenek, majd elhagyjanak minket? Roppant könnyű ugyanis újabb problémákat gyártani magunknak bármiből, hiszen ezek a hajlamok bennünk sokkal hangosabbak, mint a béke, és folyamatosan játszani hívnak minket, mi, vagyis a figyelmünk pedig utánuk rohan, hiszen van bennük valamiféle ígéret. Például „foglalkoznod kell ezzel, különben…”, „meg kéne oldanod magadban ezt, és akkor majd…”, „ennek még össze kéne jönnie, és akkor…”, mi pedig hiszünk nekik, utánuk eredünk, és azon kapjuk magunkat, hogy újra a megszokott köreinkben pörgünk, egy ismerős látszatbiztonságban. Ebből kilépni nagy bátorság.
- Mert felkerülhet, ami eddig lent volt
Néhány napja azon kaptam magam, hogy valami elképesztően hatalmas nyugalom telepedett rám. Egész nap máshoz sem volt kedvem, mint csak lenni. Lezártam az életemben rengeteg olyan szerepet, helyzetet, melyek a jól-létem útjában álltak, és ezekkel együtt hirtelen megszűnt a kattogás, zakatolás, a folyamatos agyalás, a törekvés. Már festeni való sem nagyon akadt a lakásban, minden elvégeztetett. És ekkor, ebben a csendben egyszer csak megszólalt bennem valami: „most aztán tényleg nem tudhatod, mi fog történni”. Két éjszakát szorongtam végig mindenféle múltban kiépített rémképet magam elé mozizva, szinte pánikszerűen tört rám a kiszolgáltatottság érzete. Mintha a sok elintézni és lerendezni való elterelte volna a figyelmemet a bennem lévő szorongásról, ami aztán itt a nagy csendben felszínre került. Hát mit ne mondjak, nem igazán volt jó élmény ezzel találkozni, azon csikorgatni a fogamat, hogy mi romolhat majd el, amit majd megjavíthatok. Aztán arra gondoltam, talán azért vannak itt a régi jó barátaim, hogy elfogadjam őket végre magamban anélkül, és újra őket választanám. Beléjük kapaszkodom megint, és bevonom őket az életembe vagy inkább elismerem, hogy nem tudhatom most mi lesz, és vállalom, hogy ettől aztán kontrollálhatatlanul feltörhetnek a kiszolgáltatott helyzetekről szóló paráim? Feltörhetnek, de legalább nem görgetem tovább őket az utamon.
- Mert „veszíteni valónk lesz”
A nagy bölcsek azt mondják (általában egy fa tövében ülve), hogy a boldogsághoz nem kell semmi külső körülmény, az belőlünk jön. Ez valahol igaz is, meg nem is, legalábbis ahogy én tapasztaltam. A külső körülmények ugyanis igenis befolyásolják, mennyire tudjuk magunkat elégedettnek érezni, hiszen könnyedén ki tudnak minket zökkenteni a belső nyugalmunkból, és épp ezért szükség van arra, hogy cselekedjünk, és eltávolítsuk magunkat ezektől a helyzetektől ahelyett, hogy zen-elégedettséget magunkra erőltetve eltűrjük ezeket. Persze a fa tövében ülve ezzel nem kell igazán szembenézni, és – tisztelet a kivételnek – sok olyat láttam, aki azért ücsörög ott, mert attól tart, hogy itt bent a nyüzsiben esetleg megdől a nagy taoista életszemlélet. Netán szerelembe esik, házat vásárol, remek állást talál, vagyis nemcsak odabent tölti el megelégedéssel a lét, hanem rengeteg külső körülmény is megtámogatja a boldogságát, és esetleg elkezd attól félni, hogy most már van veszítenivalója. Ültem én is a fa tövében, totálisan összedőlt külső világgal, és mondhatom, soha nem voltam még olyan nyugodt. Tényleg nem volt veszíteni valóm. De mi van akkor, ha odakint is összeáll minden? Boldoggá tesz a társad, kielégít a munkád és csodás lakhelyed van? Be mered ezt vállalni? Komolyan kérdezem! Én például megtanultam a nem túl kedvező külső körülmények között békére lelni, épp ezért állítom azt, hogy a jó körülmények között is ugyanilyen lecke képessé válni a boldogságra.
- Mert nem leszünk „hétköznapi hősök”
Az emberek szeretik a drámát, a nyomorúságot, és gyakran magasztalják fel azokat az embereket, akiket folyton valami szörnyűség ér, de „még mindig tartják magukat”, „még mindig küzdenek”. Általában azokra az emberekre figyelünk, akikkel „mindig történik valami”, rendszerint valami borzasztó: egy újabb baleset, egy újabb rettenetes párkapcsolat, egy újabb csalódás. Szeretjük őket, mert nyomorultabbak nálunk, mert az ő tükrükben a mi problémáink eltörpülnek, és szeretünk olykor mi is olyanok lenni, hiszen rengeteg figyelmet tudunk beszipolyozni másoktól. Valaki azt mondta, hogy a „boldog családoknak nincs története”. Vagyis a boldog ember legtöbbször nem túl „érdekes”, mások számára unalmasnak mondható életet él. Sokszor épp ezért sem merjük megkockáztatni a boldogságot. Pedig egy kis szemléletváltással, a békében való elmerüléssel, sajátos változatosságának, izgalmainak felismeréseivel éppen hogy a drámák, játszmák válnak roppant fárasztóvá és unalmassá.
- Mert új alapokra kell helyeznünk a kapcsolatainkat
Utóbbi azt is magával vonja, hogy aki tudatosan úgy dönt, hogy az agymenések helyett inkább boldog lesz, annak szembe kell néznie azzal, hogy sok kapcsolata drasztikus átalakuláson megy majd végig, esetleg össze is omlik egy egészen egyszerű oknál fogva: sok kapcsolatunk a panaszkodásra, a kölcsönös gyűlölködésre, a segítő-áldozat játszmájára épül. Ha nincs miről nyavalyogni, nem akarunk utálkozni, és nincs szándékunkban folyton megmentőnek vagy épp áldozatnak lenni, a kapcsolat kiüresedhet, értelmét veszítheti, ha nincs más alap, amihez vissza lehet találni.
Ezek után joggal tehetjük fel a kérdést, megéri-e boldognak lenni? Ezt szerintem mindenki maga dönti el, és sokan talán úgy találják, hogy nem. Ha mindenkinek megérné, nem lenne ennyi görbe szájú, fancsali arcú Manyi néni és Béla bácsi a négyeshatoson, és a szomszéd se akarna folyton palotaforradalmat csinálni a lakógyűléseken. Ám azt talán jó tudni, hogy a boldogságtól nem leszünk kiszolgáltatottabbak és sebezhetőbbek, csupán annak illúziója tűnik el, hogy a bezárkózással elmenekülhetünk ezek elől az érzések elől. És talán azt is jó tudni, hogy nem hullik csak úgy az ölünkbe, és nem elég csak hinni benne: „fel kell áldoznunk” érte rengeteg mindent – rossz beidegződéseinket, romboló kapcsolatainkat, korlátozó hiedelmeinket, berögösödött elveinket, melyekhez sokszor jobban ragaszkodunk, mint a szereteteinkhez. Végül pedig azt jó tisztáznunk, mi is számunkra a boldogság. Esetleg azt hisszük, hogy az egy olyan hely, ahol többé nem kell semmiféle negatív érzéssel találkozni, és ebben a mennyei állapotban lebegve létezhetünk az idők végezetéig? Mert ha igen, könnyen tehetjük boldogtalanná magunkat a lehetetlenre való vágyakozásunk miatt.
Én azt gondolom, hogy mindenkinek megvan a saját, külön bejáratú boldogsága, amit önmaga farag ki magából, elsősorban annak tudatosításával, mi az, amit többé nem akar, ami többé nem szolgálja, mi az, ami valóban örömöt okoz, és mi az, amit csak megfelelésből tesz. Önismeretünk mélyülésével válik lehetségessé egyáltalán az, hogy fogalmunk legyen a saját boldogságunkról. Még az is lehet, hogy meghökkenünk vagy megijedünk magunktól, mert esetleg olyan dologban találunk magunkra, melyet eddig elítéltünk, megvetettünk, alantasnak találtunk. Vagyis hetedik pontként itt van az őszinteség, mely szintén bátorságot kíván tőlünk.
Nekem megéri. Emlékszem kb. 3 éve egy barátnőmnek aktuális kilátástalan helyzetemen sírva azt mondtam, úgy döntöttem, boldog leszek, mindegy, mivel jár. Később kiderült rengeteg félelemmel járt, mégsem veszítettem semmit. Csupán mindig csak azt, amitől nem voltam épp boldog. Még akkor is, ha ezt akkor épp nem tudtam. Szóval , ha megkérdezed újból boldog vagyok-e, a válaszom (pici sóhaj, szussz, megfeszülő izmok, beszív, kifúj…): Igen. És te?
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: