Vajon mit akart ezzel mondani?

A mások gondolataiban való vájkálással, vagy a rajtuk való sima töprengéssel is – bár az igény maximálisan emberi – egy kicsit mindig “1984-et játszunk”. Nem szándékosan, de hatalomra törekszünk azzal, hogy elsősorban az a fontos, a másiknak mi a véleménye rólunk, hogyan lát minket, milyen ítéletei vannak velünk kapcsolatban. Ha csakis emiatt, és nem belső döntés miatt akarunk változtatni, azzal is a másik rólunk alkotott képét akarjuk átformálni – manipulálunk. Ez a működés rettentően zavaró, de ártalmatlan mindaddig, amíg elveket nem gyártunk hozzá, és karaktert nem csinálunk belőle. Amíg nem csak az a fontos, a másik mit gondol rólam, hanem az is, hogy az megfeleljen a számomra ideális (bár sok esetben nem valós) énképemmel. Ezt odáig tudjuk torzítani, hogy a végén mindenkit kontrolláló, zsémbes, kutakodó és emberi viszonylatainkban végletesen konfliktusos karakterekké nem válunk, apró big brotherekké, minihitlerekké, spiclikké. A bosszúállás, fenyegetés, zsarolás, elintézés ennek a folyamatnak a csúcspontja. És mindezt miért? Mert az igazi hatalmunk nincs meg! Nem hiszünk abban, hogy amit teszünk az jó, ahogy vagyunk az jó.

 

Persze a másik véleményében van mindig egy csepp igazság. Sokszor görbe tükröt tartanak elénk igaz, de pici igazság felvillan még a mocskolódásban is sokszor. Már ha érint érzelmileg egy kicsit, és nem tudunk rá tiszta szívvel legyinteni – ez esetben nincs dolgunk vele. Lehet hogy a másik kisarkított véleménye nem fedi le az igazság egészét, de pont ott fog beszúrni, ahol még gyengék vagyunk. Ez esetben nem a szavai hitelességével, igazságával kell foglalkoznunk, hanem pont a döfésnyommal. Hoppá, itt, ezen a területen van bennem egy horpadás, és hitelt adok a szavának. Hitelt adok neki, akármennyire is ellenkezem, mert ott valami felüvölt bennem. Dühös leszek. Félni kezdek.

Az önvizsgálat (és nem önmarcangolás!!!) helyett azonban sokszor vagy magunkra vesszük az egészet, és elkezdjük nem-szeretni magunkat, vagy hadi támadásba lendülünk, és mindenképpen meg akarjuk győzni arról, ne gondoljon ránk így. Utóbbira akár olyan jól kidolgozott védelmi stratégiáink lehetnek, hogy talán a világ is elhiszi, milyen jól fejlett önértékeléssel rendelkezünk, holott ez ugyanakkora hiányról árulkodik, mint a visszahúzódás.

Tapasztalatom szerint minél több belső önbecsülést szerez az ember, és ezzel együtt kezdi felvállalni egyéni, saját magából felhozott világlátását, annál több ellenérzést kelt az egyik oldalról (és legalább ennyit az egyetértés-megerősítés oldaláról, bár utóbbit hajlamosak vagyunk nem figyelembe venni). Támadásnak vesszük, holott ezek a szurkálódó, ítéletekkel teli ellenpontok nem harcolni hívnak, hanem figyelmeztetnek: nem vagy elég biztos! És most nem a figyelmes egyet nem értésre, ellenkező álláspont higgadt kifejtésére gondolok ellenpontként, mert az által sokat tudunk korrigálni, hanem a hevesebb érzelmi reakciókra, ítélkezésre, az “én megmondom neked mi lenne jó” bölcsességnek álcázott “baráti” véleménynyilvánításokra, személyeskedésekre. Ilyenkor nem a gondolattartalomra érdemes figyelni, hanem a döfés mélységére. Mert nem a mondandójának van igazsága, hanem annak, hogy itt, ennél a pontnál (pl. ha a testemet kritizálják) még gyenge vagyok, még nem szeretem magam. Legtöbb esetben az fáj (bármiről is legyen szó), hogy én hiszek valamiben, de nem értenek velem egyet. Nem fogadnak el. Én elfogadom, hogy nem fogadnak el? Hiszen nem kell mindenkinek az én pártomon állni!

 

Elsősorban nekem kell elfogadnom önmagamat. És egyúttal ez felveti azt a kérdést is, mennyire vagyok biztos önmagamban, hiszek-e a működésemben teljes mértékben.

 

Mindebben persze árnyalatok vannak. Van úgy, hogy már nem fáj az ítélet, csak piszkál. Az objektivitás és a nagybetűs Igazság valahol itt kezdi kibontani szárnyait. Ugyanis itt már azt is meglátom, hogy a felém közvetített ítéletek mögött a másiknak mennyire intenzívek az érzelmei. Még ha baráti jó tanácsként is szánja őket, megláthatom, hogy valójában a saját életéről, saját félelmeiről beszél, és ezt felém közvetíti, belém projekttálja. Olyan, mintha ketten ülnétek egy kávé mellett, de te egyúttal felül is lennél. Az egyik részed visszahallja múltjának kísértő félelmeit, a másik, a lebegő pedig azt veszi észre, valójában ezeket egymásban tápláltátok, benne még pörög a lemez, de ehhez már nincs közöd. Megszereted a félelmeidet és egyúttal empátiát is érzel a másik iránt, holott tudod, ez nem alkalmas pillanat arra, hogy meggyőzd. És már nem is akarod…, mert meglátod, valójában minden ilyen ellenvéleménynek, zavaró ítéletnek sokat köszönhetsz, önmagad árnyoldalaival szembesítettek.

 

Egy kiegyensúlyozott, elveszíthetetlen! belső tartás kialakításához pedig elengedhetetlen, hogy elsősorban a saját gondolatainkkal foglalkozzunk, a másunk rólunk alkotott benyomásai helyett. Amikor a másikat indulattal megítéljük, az is a mi gondolatunk, legtöbb esetben önmagunkról. Az indulattal kimondott ítéleteink felett ne bűnbánatot tartsunk, hanem forgassuk vissza önmagunkban. Ha rázkódunk, fújtatunk attól, hogy valaki önző valamiben, akkor valahol mi is azok vagyunk, de ezt a részünket lehasítjuk magunkról. Ha megállapítjuk valakiről, hogy önző, majd a gondolat elillan (sőt rejtélyes módon még valami finom mosoly is van az arcunkon ettől), és sehol se szúr, fáj, hasít, akkor elfogadtuk ezen tulajdonságunkat vagy már nincs is meg bennünk. Ezt hívom a “harmadik szemmel” látásnak, ami nem ítélkezik, hanem figyel és megállapít. Elfogad.

 

Ez az igazi Hatalom. Ez által emelkedhetek felül a körülményeimen. Ezáltal lehetek ön-feledt. A cikk elején emlegetett “big brotherkedés” ugyanis mások sokszor kényszerrel megváltoztatott véleményétől függ, épp ezért nem lehet tartós. Minden ilyen hatalom valójában kontroll, az engem körülvevő emberek elismerésétől, szeretetétől függő hajsza, ahol az által alakítom ki a magamról alkotott képet, hogy mások milyen viszonyban vannak velem, és ha ez valamiért veszni látszik, akkor a visszaigazolásokat nyilvánvalóan kívülről (mivel eddig is csak ezt az irányt ismertem) próbálom behajtani. Szörnyű hazárdjáték ez, hiszen még azt sem tudom, eredetileg mit gondolhattak rólam. Félni és fenyegetni kezdek. Inog a látszathatalmam. Hova lesz az identitásom, amit belőletek, de inkább vélt vagy valós gondolataitokból raktam össze?

 

Természetesen ez nem csak negatív irányban játszódhat le. Gyakran előfordul, hogy nem várt szeretetet kapunk hirtelen, és ha egész identitásunkat mások hozzánk való negatív hozzáállásából gyurmáztuk meg, tudat alatt mindent elkövetünk, hogy visszarendeződjünk a régi kerékvágásba. Az elégedetlenség-, hibakeresés, a javítani valók utáni kajtatás erről árulkodik.

 

Az ilyen hatalom, legyen az gőgre építő vagy negatív önsorsrontó, összedől. Valami mindig megrázza. Félni fogsz. De ne fenyegess! Soha! A félelem, ahogy a gondolat is, a tiéd. Ne ruházd át másra! Éld meg. Elő fog bugyogni mélyedről az öröm. Senkitől sem kell megszerezned. Ez az igazi hatalom, bármi is történjen odakint.

 

Remélem, kicsit érted, mit akartam ezzel mondani :).