Amikor azért emlékezel, hogy felejts… Kis tavaszi történet a megbocsátásról

A megbocsátás nem erkölcsi folyamat, inkább olyan, mint a felejtés. Bár a történet ott van leírva a könyvben, mégis ha visszalapozunk,  már csak kíváncsiságból olvassuk újra. Hogy összeálljon a sztori, és nyugodt szívvel átadhassuk másnak, vagy feltehessük a polcra. Hazafelé utazom, valaki megszólít, egy rég nem látott ismerősöm. A Kálvinról haladunk a körút felé, utunk során új munkahelyéről mesél. Reggel nekem is korán kell kelnem, mégis nem vagyok elég fáradt ahhoz, hogy töltött tojást készítsek este 9-kor, így beinvitálom őt is a boltba. Kifelé menet a lány régen látott ismerősével is összefutunk, és azon kacarászunk hárman, milyen abszurd látvány a bolt előtt várakozó srác, aki kezével a biciklijét fogja, a lábával meg a rollerét támasztja. A munkáról esik szó, a férfi-ismerős lemondóan, mégis széles mosollyal rázza a fejét. Hát az nincs. Mit dolgoznál – szökken ki belőlem a kérdés, mintha valamiféle toborzó cég lennék egy személyben. Informatikus is vagyok – mondja, én pedig rögtön rávágom, egy ismerősöm cégénél lehet épp üresedés van, hátha. A férfi – mintha csak készült volna a helyzetre – felszabadítja az egyik kezét a dobozos tejektől, és előhúz a zsebéből egy névjegykártyát. Angyal vagy, mondja, én pedig vetek egy pillantást a kártyára, majd az én zsebembe kerül, és búcsúzunk. Az egész találkozó olyan, mint egy villanás a sötétben, gyors, spontán, gördülékeny és reményteli. Szeretem, amikor az idegenek pillanatokra barátokká válnak… Fura, nem szokott ennyit beszélni – mondja a lány ismerősöm, most elég rossz helyzetben van, hogy bezárt a … Galériája. A … Galériája? – kerekedik ki a szemem, valami jön felfelé, egy kép, egy jelenet a múltból. Még nem látható minden, de az elmém már rakja össze a kockákat. – Övé volt a … Galéria? Döbbentem tartom magam elé a fehér névjegykártyát, szinte világít a sötétben, rajta nagy nyomtatott betűkkel a férfi neve, a férfié, akihez pályakezdőként mentem el, vegyen fel gyakornoknak. Egy ismerősöm ajánlott hozzá. Sokat vártam, hogy visszahívjon, majd ráüzentem én. Nagyon számítottam az állásra. A válasz elutasító volt: “Az a döntésem, hogy nem akarok magával dolgozni”. Kurta, sértő, lekezelő, indok nélküli mondat, napokig bántott, sőt talán hetekig, sőt – mikor később hírleveleket kaptam tőlük, sorra kitöröltem mindet, nem dacból, hiszen már az esetre sem emlékeztem. A … Galéria neve is lassan levált a kis történetről az évek során, már rég nem kapcsoltam össze a kettőt. A … Galéria leveleit, tudattalanul, azonban mégis folyton visszautasítottam. Állok a papírral a kezemben, ezzel a kiszakított kis lappal a történetemből, és kezemben a döntés. Tetőtől talpig átjár az örömérzés. A kis kártya már nincs nálam. A cégvezető asztalán hever. A cégnél pedig tényleg üresedés van…  

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!