Emlékszem, milyen csalódott voltam, amikor az iskolában az impresszionisták után a poszt-impresszionalista Paul Cezanne képei kerültek sorra – a vidám, vibráló, egybemosódó egység után szabdaltak, geometrikusak, túlgondoltak lettek a tájak, a játékosság valahogy eltűnt, minden olyan jól megszerkesztett és fakó lett. Persze, hogy zavart, merthogy én is az lettem. Sok területen persze nem, de bizonyos területeken igazi kontroll-, irányításmániás, túlfeszített ember, és nem holmi kor- vagy stílusirányzat miatt (bár a társadalom ezt igencsak megköveteli tőlünk), hanem, mert félni tanultam meg. Hogy félelemből olyan legyek, amit xy vár tőlem, hogy ne tegyem meg, amit szeretnék, mert xy vajon mit szól hozzá, és a világ amúgy is rettenetes hely, élet-halál küzdelem. Akármilyen jó kaland ért, sosem tudtam élvezni a folyamatot, mert mindig túlizgultam, agyaltam. Elidegenedett expresszionista lettem, aztán zavarodott kubista, majd már-már szocreál-realista.
Lehet észrevetted már, hogy ha olyan helyzetbe kerülsz, mely szokatlan (legyen az jó, akár rossz helyzet), a világ hirtelen „kockává”, túlformált valósággá válik. Az elméddel azon kattogsz, hogy ne veszítsd el a jót, vagy hogyan jöjj ki a rosszból – vagyis nem a világ változik, hanem a te hozzáállásod, működésed. Kieszelsz, tervelsz, manipulálsz, előre gyártasz teóriákat – valahogy minden olyan kiélezetté válik, mindennek sarka lesz.
Manapság mindenhez így közelítünk, még a szerelmi életünkhöz, az otthonunkhoz is – nézd csak meg az épületeinket, a lakótelepeket, az új építésű házainkat. Kockák. Jól mutatják a sok határoltságot, szabályt, amit saját magunk teremtünk meg. Az elmestruktúrák, negatív, akadályozó hitrendszereink a külvilágba is kivetülnek. Ez igencsak frusztráló. Kockának lenni egy idő után nem jó. Eleinte persze a biztonság-magabiztosság csalóka érzetét adja, aztán valami úgyis darabokra töri, és mi nem is tudjuk, melyik guruló darabunk után kapjunk hirtelen, és habarcsoljuk be újra magunkba. Vagy egyszerűen csak kínzóan egysíkúvá, rendszerjellegűvé válik az élet, nem tudunk új dolgokba illeszkedni, bármennyire is szeretnénk. Nem tudunk létezni. Pedig bármiféle kudarc, sikertelenség, összeomlás csak arra van, hogy lyukat üssön túltákolt erődítményeikbe, melyen keresztül beáramolhat az igazság, és észrevegyük, nem kell rendszert építenünk félelemből, akarattal, kínkeservesen, mert az Életnek megvan a maga Rendje. Persze a katakombából ez nem igen fogható fel, de amíg nem jövünk ki, nem is tapasztalhatjuk meg ezt a törvényt. A bizonyossághoz pedig az is elég, hogy felismerd ezt a láthatatlan Rendet, és aszerint élj, ne pedig az elméd irányítása alatt állj. Mert túlgondolatlan, érzékszerveinkkel és intuíciónkkal megélt világ nem kubista, hanem maga az igazi impresszionalizmus: „Az impresszionisták elsősorban a fény festői voltak, az adott dolgokat úgy ábrázolták, ahogyan adott pillanatban látták, ez az élmény vezette az ecsetjüket. A fény felbontja a színeket, a levegő rezgése elmossa a szilárd körvonalakat, a felületen reflex-hatások vibrálnak.” A világ fény, a világ gömb. Legyünk a fény festői, és mossuk el nagy gonddal felépített szigorú hitrendszereket, melyek csak megakadályoznak abban, hogy lássunk. Egy ötlet a festéshez (A gyakorlat Osho meditációiból való. Ha netán attól tartanánk, hogy megzavarodunk tőle vagy esetleg nyálcsorgató hülyékké válunk, igazi szocreál-realisták vagyunk! 🙂 ):
“Az első lépés, hogy próbálj meg fejetlen lenni. Képzeld el magad fej nélkül; mozogj, járj, kelj fej nélkül. Képtelenségnek hangzik, de ez egy kulcsfontosságú gyakorlat. Próbáld ki, és megtudod. Sétálj, és érezd úgy, mintha nem volna fejed. Eleinte csak “mintha” lesz. Egészen furcsa. Amikor elfog az érzés, hogy nincs fejed, nagyon furcsa lesz és szokatlan. Ám idővel megállapodsz a szívednél… A második, hogy légy szeretet teljesebb, mert a szeretet nem a fejből jön. Az egész nem látható a fejen keresztül…
“
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
