Amiről legtöbbször hisszük, hogy mi vagyunk, azok csupán mások ránk aggasztott képei, melyekkel azonosulunk, elraktározzuk őket, vastag zsírréteget növesztünk belőlük. Elengedni ezeket azért is nehéz, mert azt hisszük róluk, önmagunk szerves részei, épp ezért mindenfajta megszabadulási vággyal egyidejűleg jelentkezik egy megmagyarázhatatlan félelemérzet is, mely nem más, mint halálfélelem. Amíg abban a tévhitben élünk, hogy azonosak vagyunk ezekkel a képekkel, elengedésük ideája (még ha üdvözítő is lenne) tudat alatt egyenlő a halállal. Elengedni ilyen értelemben nem is lehet őket – őrült dolog illúziókkal, kavargó gondolatokkal, áramló érzetekkel, emlékképekkel harcolni, hiszen ezek rég nem is léteznek. Észrevenni, hogy nem léteznek – ez az igazi megszabadulás. Nem kinézetünk, egy helyzetünk, a másik viselkedése nyomasztó, hanem a ráragadt képek, illetve ezeknek töltete. Az igazi változás épp emiatt nem kívülről kezdődik, hanem szemléletmódunkban indul el. A többi már csak következmény, mert a külső világ valójában nem más, mint okozat, tükröződés. Mindközül a legsúlyosabb gondolat – „nem vagyok még készen”, „nem vagyok elég…”. A legtöbb kis képecske, amiket szépen magunkra kereteztünk, ezt az üzenetet hordozza, hiszen úgy tanultuk, hogy valamihez KÉPESt vagyunk ilyenek vagy olyanok, nagyobbak vagy kisebbek, jobbak vagy rosszabbak. Ha valami zavar, legyen az aprós súlyfelesleg, kapcsolati probléma, pénzügyi helyzet, vedd észre, hogy a sok színes és látszólag változatos ügyed mögött a valamire való képtelenség érzete bujkál. „Ha majd lefogyok, boldog leszek”, „ha majd több pénzem lesz….”, vagyis most nem vagyok elég egy múltbéli kép vagy egy jövőbeli tervem számára. Épp ezért bármiféle változtatás motivációja önutálat, elégedetlenség lesz, ami sosem vezet jóra. Elég megnézni a történelmet, hogy a gyűlölet, nem-elfogadás milyen változásokat indukált, milyen torz dolgokat hozott létre. Ráadásul, ha nem tanuljuk meg, hogyan fogadjuk el azt, ami épp van, ez a hamis motiváció, vagyis az elégedetlenség-, elégtelenség-érzet csak folyamatosan kitolja az elérendő célunkat egy meghatározott jövőbeli pontra (ami nem létezik)– így nem célokat érünk el, csak meghosszabbítjuk, elmélyítjük az érzetet, és még nagyobb súlyokat akasztunk magunkra. Felszíni változások persze mindig lesznek, de amíg az alapérzet meg nem semmisül, elégedetlenségünk mindig új formákat választ majd, amiben – azt hiszi – végre kioltódhatna. Az új forma nemcsak tárgyi dolgokra, külső megvalósulásokra irányuló vágykép, de a különféle meditációs technikák, tanfolyamok hajszolása, az állandó ön-pszichoanalízis, előző életek folyamatos felfedezése is – tehát minden olyan dolog, ami megint rajtunk kívülre (múltba, ősökre, gyerekkori traumákra… stb) helyezünk. Nehéz észrevenni, de így csak egy dolgot csinálunk: felelőséget hárítunk. És persze nem hagyjuk a múltat nyugodni, megfosztjuk magunkat a jelentől, csak arra nem figyelünk, ami bennünk zajlik. És arra sem, mi van épp előttünk, amiből válogathatnánk, hiszen ugye „nem vagyunk még készen”. Ha a leírtakból kiolvasható az a vargabetű, amit folyamatosan leírunk magunk körül, akkor nem meglepő, hogy ezek a negatív gondolatok mennyire súlyosnak tűnnek. Mivel valamiből egyszer meg kellett alkotnunk személyiségünket (mert önmagunkban nem voltunk elegek), ezért túl komolyan is kellett vennünk a felénk irányuló véleményeket. Ráadásul mélyen belénk épült képzet az is, hogy ha nem megyünk bele más drámájába, nem vesszük túl komolyan szeretteink vargabetűit, akkor szeretetlenek vagyunk, de legalábbis semmirekellő, nem-törődőm, érzéketlen emberek. (Persze a játszmába szállás nem egyenlő az empátiával, de ez egy külön történet.) Ezekből az következik, hogy túl sok hangsúlyt fektetünk mások véleményére, ítéleteire, felénk irányuló érzeteire, nehogy elveszítsük őket (aztán pedig már önmagunkat), és ezek a képek most erődünkké, bástyánkká, betonfalainkká szilárdultak. Nagyon nehezek. Hiszünk bennünk, épp emiatt szörnyű töltetük, befolyásoló erejük van. Pedig ha igazán tudnánk, mit védünk a héjak mögött, nem lenne ezekre szükségünk, hiszen valójában a legnagyobb biztonságtól határoljuk el magunkat, attól a megrendíthetetlen, erős valamitől, ami történeteink nélkül vagyunk. Ezért könnyítsd meg gondolataidat és érzeteidet. Függetlenítsd tőlük önmagad a puszta, ítélkezés-mentes figyelemmel, így egyre inkább leválsz róluk, mely által súlyt veszítenek, majd végül apró pillékké válnak, amiket már könnyedén lehet szélnek ereszteni. Ne elemezz, csomózz, ne keresd az okokat, csak figyelj – ne keveredj bele, ne vedd komolyan. Lassan kikandikálsz mögülük. A változások ekkor már nem elégedetlenségérzetből fakadnak és nem csak a felszínt kavarják meg, hanem örömérzetből és szeretetből történnek. Figyelemből. Észreveszed, hogy a régen szenvedést okozó gondolatok töltet nélkül nem is fontosak, csupán figyelmedben elolvadó pelyhek. Mert ezek csak a múltban komolyan vett képek, aki pedig ránéz, az vagy Te… Fotó: Dariusz Klimczak
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: