Beszéltünk már a téves azonosításokról, melyeknek furcsa összeköttetése egyénenként változó, de mindenkire igaz, hogy – látásának élessége szerint – ezeken keresztül, s nem a lényeg alapján érzékeli önmagát, másokat, a világot. Nos ezek befolyása alatt építjük és éljük meg kapcsolataink többségét is: minél több téves azonosításunk (vagyis ítéletünk) van, annál távolabb vagyunk a másiktól, annál inkább elkülönülve érezzük magunkat, s ezzel párhuzamosan minél több összefonódást tudunk egymásról leszakítani, annál inkább érzékeljük a másikat önmagunkhoz közel. Amint megszűnik az azonosítás, elillan az elkülönülés, megszületik az egység. Mivel az azonosítás csupán mentális akció, sosem létezett máshol, mint az elménkben, elkülönültségünk a külvilágtól és önmagunktól csupán illúzió… Gondoljunk csak bele. Önmagunkat, a másikat is leginkább múltbéli történetekből, hallomás és kinézet, viselkedés, szokás … stb alapján határozzuk meg. De ezek a képek, gondolatok, szavak, illatok valóban azonosak ővele vagy önmagunkkal? Ha kicsit jobban belemerülünk ebbe, lassan rájövünk, sehol sem találjuk a másikat. Hiába ismerjük az életét, tudjuk a gondolatait – az a kép, amit ezek alapján róla formálunk, az valójában ő? Nem inkább egy elkülönült kép a tudatunkban a róla alkotott benyomásaink alapján és egy ahhoz kapcsolódó pozitív vagy negatív érzet a testünkben, ami a közös történeteink alapján leképeződött bennünk? Hol van itt ő?! Ezek a dolgok csakis bennünk történnek, és játszódnak újra, akárhányszor egy külvilágbeli másikkal van dolgunk. Mindez céltalan filozófiai okfejtésnek tűnhet, egy ideának, ami nem megélhető, és sokan gondolhatják, nem is érdemes ebbe jobban belemenni, amúgy meg minek, de… De hiszem, minden problémánk és szenvedésünk, kapcsolódási zavarunk ebből származik, és csakis így oldható fel! Ehelyett, ha valamit megjavítani próbálunk, a felépítményeinket kezdjük el csiszolgatni, többet rakunk egymásra, és a másikat kezdjük el jobb belátásra bírni. Mert alig-alig találkozunk egymással, őszintén. Falakat építettünk és most szenvedünk tőlük, pedig hagyhatnánk őket megsemmisülni. Mikor figyeltünk utoljára bárkire is úgy, hogy feltettük magunknak a kérdést: Ki ő a történeteink nélkül? És magunkra? Mikor figyeltünk magunkra az unalmas, régóta hajtogatott végkövetkeztetéseink, meggyőződéseink nélkül? Önmegismerésről beszél a világ, sőt, önmegvalósításról, holott a legtöbben, igaz önmagunk előtt, beleütközünk egy rólunk szóló gondolatba, majd felruházzuk azt Én-el, és itt megrekedünk. Pedig ez nem önmagunk, csak egy újabb határunk, amit valaki, valami egyszer jól megerősített bennünk, mi pedig a magunkévá tettük. A hamis kapcsolódások jellemzője, amikor csak ezen felépítmények alapján lépünk interakcióba a másikkal, melynek egészen végletes formájában gond/olatokba csavarjuk egymást, és az egész kapcsolódás nem szól másról, mint felszíni kapargálásról. Minél több elvárást, szabályt, elvet ültetünk bele a viszonyunkba, annál nagyobb az esélye annak, hogy eltávolodunk a másiktól, és a kapcsolat változásra nyitott tagja kilökődik ebből az illúzió-kommunából, vagy görcsösen, vigyázva, ám végtelenül befásulva “hallucinálják” egymást továbbra is. (A hamis kapcsolódások leggyakoribb mozgatórugóiról, leggyakoribb formáiról és értékes tanulási lehetőségeiről egy későbbi cikkben szólunk majd). Az igaz kapcsolódások “az én te vagyok” érzése, igaz önmagam, a szeretetem érzékelése a másik “mellett”/által/ a másikban. Mivel ez a forma előttünk példátlan, teletűzdelhetjük a múltból megtanult kapcsolódási formákkal, ám a kezdeti felismerés olyan erős hatással bír ránk, hogy lassan kioldódnak a képzelt határok. Az igazi “kapcsolat” valójában nem kapcsolódás: az egység érzete. Önmagaddal. Ehhez nem kell szentnek lenni, csupán csak kíváncsinak: bárkivel bármikor, akár még egy kellemetlen emberrel a környezetben is összekapcsolódhatsz a lényege/d szerint. Nézzünk egy példát: A munkahelyeden egy kollégád folyamatosan zsarnokoskodni próbál fölötted. Előtted van a kép, ahogy épp ezt teszi veled. Ez ő? Nem, ez csak egy kép. A képpel egyidejűleg valószínű megjelent a testedben egy érzet, düh vagy félelem. Csak érezd! Ez ő? Nem, ez a te dühöd. Újabb gondolat, újabb kép jöhet, csak tedd ki, nézd meg, kérdezz rá. A düh a figyelmed által eloszlik, helyébe örömérzet lép. Ha elég kitartóan tudod leépíteni a róla alkotott azonosításodat, rájössz, valójában ő nincs sehol, csupán egy tükröződés. Aztán nézd meg, mi történik a külvilágban. Hogyan fogadod őt? Dühös vagy-e még? Hogy kezeled most a helyzetet? Hogy kezeled, amikor a önmagadból, higgadtan, a megoldásra nyitottan szólsz hozzá és ő mit reagál erre? Bátorítalak, hogy próbáld ki és valósíts meg igaz önmagad. Mert az ittléted nem arról szól, hogy minél több embert hajts igába, győzz meg, ítélj el, öntudatból utálkozz rá, ments meg, bírd jobb belátásra, manipulálj, vagyis folyamatosan diktálj. Az utazás arról szól: Feladom-e azt a sok valamit, amit magamnak hiszek. A lélek célja pedig önmaga, a szeretet szüntelen megtapasztalása. Fotó: Phillip Schummacher
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
