“Ó Kapitány, kapitányom!” – Az igazi “rendbontók” a Rend szerint cselekednek

Az ember alkotott magának egy “rendet”, amiben biztonságosan érezheti magát. Ez a rend valójában csak a fejében létezik és semmi köze az Élet rendezőerejéhez. És ezáltal semmi köze a biztonsághoz sem…

Robin Williams szomorú halálával többször is belebotlottam a Holt költők társasága c. filmbe, s újra néztem kedvenc jelenetemet: az elbocsátott irodalom tanárukért kiálló fiatalok felállnak az asztalra tiszteletüket téve minden olyan érték mellett, melyre a tanár rámutatott a tekintélyelvűséggel szemben, vagyis inkább azzal mit sem törődve.

Igazi rendbontónak tartják ma is az ilyen embert, de valahol mindenki csodálja, ki a háttérben meghúzódva, ki felvállalva magát benne. És igen, valóban rendet bont: a begyöpösödött elmestruktúrák, az emberi “hatalom” rendjét. Itt szó sincs lázadásról. Mert arra nincs szükség. Csak az lázad, aki hisz az ellenében állók igazában.

Ez talán kifejtést kíván egy hétköznapi példával is: csak akkor harcolunk egy érzésünk vagy gondolatunk ellen, ha azt igaznak feltételezzük, veszélyesnek gondoljuk jólétünkre nézve és védekezni kezdünk ellene. Ha nem hinnénk a gondolatnak/érzetnek, nem sok energiát fektetnénk a küzdelembe, hanem csak csinálnánk azt, amit jónak látunk. Más szóval, önmagunk életét élnénk, önmagunk hite szerint, és nem fektetnénk energiát bárminek a legyőzésébe, még akkor sem, ha ezek az ellenséges hangok bennünk élednek meg.

Az igazi “rendbontó” ezért veszélyes, mert semmi és senki ellenében nem cselekszik, kizárólag önmaga lényege szerint. Az ilyen rendbontó csupán a tekintélyelvűségre, elnyomásra, a mások elvárásaira épülő “elmerendet” lazítja fel azzal, hogy nem igazán érdekli ez a fajta hamis hatalom. Vagyis a “rendbontók” az igaz, emberi agyalásoktól mentes Rend szerint élnek és cselekednek, ezt valósítják meg maguk körül, s sokakban, akikben saját életükké szilárdult a sok illúzió, ezért keltenek félelmet és védekezést.

A “rendbontó” mindent megremegtet benned, ami nem te vagy, legfőképpen azt a hitedet, hogy bármit is csinálnod kell valamiért vagy valami ellen. Ő sem célokért, jutalomért, elismerésért vagy az “én majd jól megmutatom mindenkinek” gőgjéért teszi, amit tesz, hanem mert nem tud Önmaga ellen cselekedni. Lebontja minden hamis hitrendszeredet, de legfőképpen azt a hiedelmet, hogy bármit is a kezedben tartasz és irányítasz. És ha ez is lebomlott, végre újra visszanyerheted bizalmadat az Életben, az igazi rendezőben, ami csupán csak a te beavatkozási kényszered miatt nem tudott megfelelően áramolni körülötted. És furcsa mód ekkor kapod meg az igazi hatalmat, ami már nem akar, mert erejét az Élettel, a pillanattal való együttműködésben találta meg.

Aki lázad, az kamasz hangját követi, és bizonytalan “hatalma” az elhatárolódásban rejlik. Aki “rendbontó” az együttműködik azzal, ami van, s engedi az életnek, hogy történjen… Hátha valamit még akár tanulhat is belőle… Csak az ember tud diszharmóniát teremteni, viszont aki felismerte magában a “rendbontót”, hagyja, hogy az Élet rendezze el a dolgait. Tulajdonképpen nem ő, hanem az Élet cselekszik rajta keresztül. Ezért nem tanítja a realistákat az irodalom órán, ezért neveli a gyerekét saját ösztönei szerint, ezért szeret megengedően, ezért nem állít szabályokat…. stb. És nem azért, hogy másokkal szemben különlegessé, különccé váljon, még akkor sem, ha eleinte még csak egyedül áll az “asztalon”.

A kisbetűs rend őreinek ő egy felettébb veszélyes figura, de aki a Lényegét kutatja, azt jóleső lúdbőr rázza át 🙂