Egészen a mai napig tudattalanul élt bennem az a hit, hogy még rengeteg mindent kell magamban lelkileg feloldoznom, amíg végre megengedhetem magamnak, hogy boldog egyszerűségben létezzek. Míg nem egy kedves barátom fel nem világosított: “Minden lelki terhem / emlékem / tapasztalásom értelmét veszti, ha felfogom végre, hogy NEM KELL hogy fájjon.” Én azzal ütlegeltem magam, hogy nem hittem el, hogy ez ilyen egyszerű. Neked mi a fegyvered önmagad ellen? Nézzük egy kicsit az én esetemet (mely talán a tiéd is). Nem tudtam soha megnyugodni. Mikor érek már haza? – tettem fel magamnak a kérdést, ami paradox volt, hiszen valahol már tudtam, hogy otthonra találtam, és otthon vannak velem azok, akiket szeretek. Mert mintha beakadt volna valami: “még nem lehet”, “ezt még le kell tenni”, “ez biztos azért van, mert”… Ahogy utaztam ezekben a belső dimenziókban az alapbajom problémáinak megértéséért és feldolgozásáért, egyre inkább kezdett gyanússá válni a helyzet. Valójában ez az önfeloldozási akció volt a legnagyobb terhem. Rájöttem, én nem szeretem ezt csinálni, mindenféle kezelésekre járni és azon agyalni, hogy vajon melyik felmenőm batyuját cipelgetem, milyen mintázatokat követek öntudattalanul, melyik előző életemben történt valami trauma, milyen jelentése van ennek vagy annak a helyzetnek, stb. Azt gondoltam, ha az önmagam lényegéhez vezető út ilyen, akkor senki soha nem élhet teljes életet, a legszorgalmasabb önoldozó sem. Az egész egy átláthatatlan kupaccá vált, és nem ért véget. Természetesen nem mondom, hogy egy-egy dolog kitisztulásánál nem éreztem könnyebben magam, nem lettem ettől érzékenyebb és tudatosabb.. Bár erős a gyanúm, hogy a pozitív változások talán ennek ellenére történtek meg velem, és nem emiatt! 🙂 Úgy éreztem, nem fair játszma ez. Aki már belebonyolódott ennyire a saját lelkébe, jól tudhatja, hogy soha nem ér véget. Azt hiszed, na most jól megtaláltad a forrást, aztán két nap múlva minden visszarendeződik benned a jól megszokott kerékvágásba, leteszed és felemeled a csomagot. Aki csak a generációs batyukban hisz, annak talán könnyebb dolga van, ha valaki a reinkarnációban is, akkor a teher még nehezebb. Ezer és ezer élet, családi és generációs minta és a kollektív tudattalanról még ne is beszéljünk. Mekkora büntetés ez! Beletörődve a folyamatba, mintha csak egy végtelen hosszú sálat fejtenék fel szemenként, folytattam tovább a műveletet, hátha vége szakad a gordiuszi csomó kibogozásának. De ahogy tisztult a fejem, kezdtem rájönni, hogy ilyen kicseszés (már elnézést a szóhasználatért) nem létezik. Nem lehetséges, hogy minden egyes olyan dolgot, mely a múltban mélyen megbántott és fájdalmat okozott, felderítsek, feloldozzak, kielemezzek, megváltoztassak, kitisztítsak, átlássak, megértsek, elengedjek, elfogadjak… stb. Ráadásul, nem is akarom azzal tölteni az életemet, hogy mantrázzak, meditáljak, kezelésekre járjak, ilyen-olyan technikát sajátítsak el, pozitívan gondolkodjak. Szeretném megélni a pillanatot, békében és szeretetben lenni, játszani, és ennyi. Ám ahelyett, hogy emellett döntöttem volna, inkább az ERŐmet, a felelősségemet osztogattam szét, mondván ez azért van, mert ő így vagy úgy viselkedett velem, mert szenteskedő pap voltam előző életemben, mert nagymamámat belelökték a nácik az árokba, mert üknagypapa csúnyán viselkedett, mert kórházban voltam 2 évesen, mert előző életemben meggyilkoltam a barátomat, mert anyukám ezt a mintázatot örökítette tovább..stb. Mindeközben csak azt nem vettem észre, hogy EZ MIND ELMÚLT. Senki se ver, senki sem büntet, csak egyszerűen behozom a jelenbe ezeket az érzet-hordalékokat, mert azt hiszem valamiért, hogy ezt kell tennem. Erre a kedves barátom ma kijelenti, hogy “ha tudjuk, hogy mindent mi ruházunk fel érzelemmel, és hogy a minden a mi érzelmeink nélkül csak a pillanatban bír jelentőséggel, a lelki teher értelmetlenné válik.” Nem kell tehát elaprózni, és söprögetni önmagunkról a ránk rakódott terhet, mert minden múltbéli, a jelenben már csak képzelt teher egyetlen huszárvágással feloldható. Ez pedig így hangzik: NEM KELL FÁJNIA! A nagy önmunka egyébként már eleve rossz felé vonja a figyelmedet. És a benned lévő fájdalom újra és újra megteremtődik a jelenedben, mert állandóan foglalkozol vele. Senki nem – se isten, se Buddha, sem a sors, sem a karma – nem csinálja ezt veled büntiből, csak te ütlegeled magad továbbra is, miután a tényleges veszélyhelyzet már rég elmúlt. Rájössz az okára, de a fájdalomhoz való ragaszkodásodat nem tüntetted el, így egy másik kellemetlen téma fog felbukkanni az életedben, és mellé egy csomó, kineziológiailag, pszichológiailag, EFT-vel, SVT-vel, angyalokkal, meditációval … stb. kitisztítandó emlékkép és fájdalom. Ahelyett, hogy azt mondanád, NEM KELL TÖBBÉ FÁJNIA! A fájdalomhoz ragaszkodni pusztán megszokás. Mindenki ezt csinálja, miért te lennél a kivétel? 🙂 Ez a kollektív mániánk, ez a mi alapbajunk. Akármennyire is életszeretőek vagyunk, csak úgy brahiból, a többség húzóerejénél fogva szeretünk így kapcsolódni a másikhoz. Azt hisszük ez a közös bennünk, emberekben, vállon veregetjük egymást, hogy hát neked is, de nekem is rossz. Nem vagyunk jók, ha bizonyos dolgok nem fájnak – ezt hisszük. Sőt, vallások magasztalták fel előttünk a fájdalmat, szentséggé tették, és mi bedőltünk neki. Ezt látjuk mindenhol. De nemcsak, hogy NEM KELL FÁJNIA, KÖVETNÜNK SEM KELL ezt a kollektív fájdalom-mintát. Ott van helyette a szeretet mint hathatós kapcsolódási pont. Kedves olvasó, tudom, hogy túl egyszerűnek tűnik a válasz. Én sem fogadtam el, pedig a számomra legkedvesebbek próbálták felhívni rá a figyelmemet, hogy dobjam el az ásót, és ne vájjak többé magamba a “valami még biztos van bennem, amiért nem tudok békés és teljes lenni” indíttatására. De néha csak a fáradság segít, az “elég volt!” keserve, és annak felismerése, hogy az értelmezés révén mi magunk töltjük tele dolgainkat a fájdalom nevű vegyülettel, különféle válogatott módszerekkel, például az állandó kereséssel. Pedig nincs mit keresni. Mert már megvagyok… Ahogy te is. Fotó: Boguslaw Strempel
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
