Az “igazi nő, igazi férfi” kamu

10 tipp, 20 tanács, 30 praktika, cuki idézetek, hatalmas bölcsességek – ugye ismerős a médiából ránk áradó rengeteg elvárás “igaz nőiségünket” illetően. Aztán ott van a sok önsegítő tanácskönyv, kitermelődik a rengeteg megmondóember, mi nők pedig elhisszük, mitől leszünk “igaziak”, és próbálunk küzdeni ennek a képnek az eléréséért, legyenek azok akár külső, akár belső ideák. Aztán ott vannak a férfiak… Rájuk nem épül ekkora piac igaz férfiasságuk tekintetében (maximum illatuk legyen másképp férfias), mégis rájuk is nagy – ha nem nagyobb teher zúdul: az igazi férfi attól férfi, hogy mindezt az ideát biztosítania kell az igaz nő számára. Vagyis a férfi dolga teljesíteni mérhetetlen elvárásainkat. A külvilág elvárását tovább passzoljuk, ezért a férfijainknak egyre puhábbnak tűnnek kielégíthetetlen elvárásaink tükrében. Mert még mindig az ő és mások szemében próbálunk magunkra tekinteni. De ha az a felülről diktált nő- és férfikép valós, akkor mégis miért indukál ennyi konfliktust a két nem között? Egyáltalán mit jelent mégis az, hogy igazi? Az ezotéria-spiritualitás tanok újkori elterjedésével azt hisszük más lesz a helyzet, de a követelményrendszer ugyanaz, csupán áttevődik a belső minőségek hangsúlyozására: megpróbálunk elfogadóak, befogadóak, türelmesek, kiváróak, lágyak, megengedőek, gondoskodóak és passzívak lenni. Mindeközben azt tapasztaljuk, hogy a férfiak nincsenek sehol, mert ugye “ők nem lelki lények”, “őket nem érdekli a spiritualitás”. Mi itt az “istennői” minőségünk visszaszerzéséért folytatunk élet-halál küzdelmet, ők meg nem csinálnak semmit… És még mindig nem kapcsolunk, hogy egyrészt már megint a tükörért harcolunk, másrészt még mindig nem tudtunk megbocsátani a férfinak azért, hogy ő nem herceg, és létezésének nem az a célja, hogy a mi egónknak kedvezzen. Gondolkozzunk csak el egy kicsit, miért akarjuk tőlük mindezt. Előző cikkünkben érintettük a fájdalom természetét, és rávilágítottunk, hogy mi vagyunk azok, akik ragaszkodunk hozzá, mert nem vesszük észre, hogy elmúlt, így lelki terhet gyurmázunk belőle és magunkkal visszük jelen helyzeteinkbe. A ragaszkodás olyannyira erős, hogy öntudatlanul mindig igazolását keressük a hurcolt fájdalomnak, ezért olyan szituációkat keresünk és gyártunk le, melyekben táplálni tudjuk azt. A “női fájdalom” különösképp ilyen; Tolle a következőképpen ír róla: “A kollektív női fájdalomtest rendkívül erős. A fájdalomtest egyik aspektusa a kollektív emberi fájdalom. A női fájdalomtest, amelyből minden nő kiveszi a részét, azzal a borzasztó fájdalommal kapcsolatos, amivel a nők évezredekig tartó, rabszolgaként és értéktelen birtoktárgyként való kezelése járt. Azt megelőzően akadt ugyan olyan időszak is, amikor a nők az őket megillető jogokkal rendelkeztek, de a legtöbb országban sajnos évezredekig a nők a patriarchális, az elmedominálta tudatosságállapot áldozatai voltak.” Ez a fájdalomtest ráadásul párkapcsolatainkban aktiválódik áldozati viselkedés, elvárások formájában, még akkor is, ha egyáltalán nincs külső elnyomás. A fájdalomban való szolidaritás, közösségvállalás sokkal erősebb és kárpótlást akar. Nem véletlen tehát, hogy az egyre inkább nőkre szabott világunkban a férfinak olyan szerep jut, mely szerint létezése a női igények kielégítésében rejlik. A múlt egyensúlytalanságát, ami a férfi felsőbbrendűségében és a nő alávalóságában nyilvánult meg, a világ jelenleg úgy akarja kompenzálni, hogy a nőt emeli piedesztálra, a férfit pedig egyre inkább elnyomja, aki nyilván ilyen-olyan módon, ilyen-olyan eszközökkel megpróbál tiltakozni ez ellen és menekülni próbál a teljesítés elől. Bennünk pedig visszaigazolást nyer a “minden férfi szemét” sztereotípiája, ami tovább hizlalja ezt a bizonyos fájdalomtestet. De mit lehet tenni? Először is felismerni és átlátni az igazi nő, igazi férfi dumáján, a sztereotipizáláson. Másodszor észrevenni, hogy nem az öntudatunk, a sértettségeink, a büszkeségünk teszt minket igazi nővé, és az igazi férfinek sincs túl sok köze a “legyen lágy, de kemény is”, “erős és érzékeny is”, “izgalmas és hűséges is”, “mamutvadász, de otthon ülő is” … stb. elvárásokhoz. Harmadszor, vegyük észre, hogy nagyon sok esetben a férfiakhoz való kötődésünk a fájdalom útján történik, és hogy ehhez a fájdalomhoz mi magunk ragaszkodunk. Negyedszer, jó ha belátjuk, hogy egyik ember sem “arra való”, hogy pozitív visszaigazolásokat nyújtson rólunk. Az igazi nő, igazi férfi ideálja valójában mindkét nemet szenvedésbe taszítja: a nőt azért, mert azt hiszi, a férfin keresztül élheti meg igaz nőiségét, ezért elvár mindent, amit bevesz, a férfit pedig azért, mert nem tud megfelelni ennek. Pedig a Hold sem várja el, hogy a Nap úgy ragyogjon, hogy mindig teljes lehessen…

Manapság azt “igazi nő” szerepe az istennő, aki előtt hódolni kell. Az “igazi férfi” pedig az, aki meg tud felelni az istennői elvárásoknak, vagyis lassan megkopik a férfi saját szuverenitása. A konfliktus mégis egyre nő, mert még mindig nem jöttünk rá, hogy ez a diktált ideál valójában az elvárás-vezeklés bűntudati körének megszépítése. A nőnek rá kell jönnie, hogy mélyen haragszik a férfira és megbocsátania, a férfinak pedig önmagát kell feloldoznia a tetteiért. Csak így tudunk újra ártatlanok lenni, és tiszta lappal indítani egymás előtt is.

Ezt a gyógyulási folyamatot segítik elő azok a hosszabb éjszakák, amikor a Nap épp nincs vagy épp csak alig van jelen a fényével. De attól még a Hold teljes marad. Az olyan időszakok, melyekben a nőiséged nincs valamiért visszaigazolva a férfi által, remek alkalmak lehetnek arra, hogy megismerd azt, aki a nőiség képén túl vagy, igazi lényegedet, mely mindig békével telített, erős, hatásos, kiterjedt, magával ragadó, szerető, bizalmas és önmagában is teljes. Nincs szüksége külső megerősítésekre, és tudja, hogy minden csupán szerep. Túl férfin és nőn, minden Egy. Amint megszilárdultál ebben az újonnan felfedezett lényegedben, az mint a víz, be tud áramlani bármelyik szerepedbe, és mivel már tudod, hogy léted nem függ egyik szereptől sem, annak eljátszása többé mentes lesz minden erőlködéstől, túlzott beleéléstől, szélsőségességtől, fájdalomtól, öntudattól, félelemtől, önbizalomhiánytól…stb. Igazi nő és igazi férfi nem létezik. Az igazi az, amely feltölti ezeket a formákat. Nincs szükség praktikákra, módszerekre, megfogadandó tanácsokra és jelszavakra többé, hiszen gondolj bele: milyen az a forma, mely saját végtelen lényegeddel telített…? Kép forrása: MyAntarctica

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!