Az igazi segítség – tanácsadás vs. példamutatás

Egy anya eléggé kétségbe volt esve, amiért gyermekét nem tudja leszoktatni a csokoládéevésről. Miután már minden módszert kipróbált, és semmi sem segített, felkereste a falu magas tekintélyű mesterét, aki minden problémára megoldást tud kínálni. – Mester, kérem segítsen! Mit csináljak, hogy ne egyen ennyi csokoládét a gyerek? Már mindennel próbálkoztam, de sehogy sem tudom megváltoztatni. A gyerekem teljesen függő. Ugye tud segíteni? – Természetesen. Ehhez azonban azt kérem, hogy ne tegyen semmit asszonyom – válaszolta a mester. – Egy hónap múlva jöjjön vissza hozzám, és megoldódik a problémája.  Bízva a mester ítélőképességében, tudásában, az asszony így is tett, de egy hónap múlva sem történt meg a remélt változás.  – Maga azt mondta, hogy egy hónap múlva megoldódik a probléma. De a gyerekem azóta is csak falja a csokoládét, talán még többet is, mint amennyit előtte evett! – rimánkodott felháborodottan az asszony.  A mester felkacagott. – Nyugodjon meg kedvesem! Egy hónapja, amikor nálam járt, tíz tábla csokoládét fogyasztottam egy nap, nem bírtam neki ellenállni. Azóta elengedtem a függőséget. Most már tudom a választ a fia problémájára.  Kívülről sokszor látjuk a dolgok vakfoltját, hogy min kéne a másiknak átbillenni ahhoz, hogy letudja aktuális beragadásait, melyek már régóta kínozzák. Amikor megoldást szeretnénk nyújtani mások kínzó problémáira, általában saját tapasztalatainkra támaszkodva próbáljuk adni, de legtöbb esetben csak odáig jutunk, hogy mit kéne másképp csinálnia az illetőnek anélkül, hogy ezt az utat magunk is bejártuk volna, vagy tényleg bele tudnánk képzelni magunkat a másik aktuális érzelmi és mentális állapotába. Amint az a kis történetből is kiderül, a legáldásosabb az, ha eleve úgy (alázattal!) állunk hozzá a másik bajához, hogy valójában nem tudhatjuk, mi lenne számára az üdvös, mert valójában nem is tudjuk. Gondolhatjuk persze, hogy megváltást nyújtunk a számára, akár még ki is helyezkedhetünk magunkból, és lehetünk a legobjektívebbek is, a sorsába nem nyerhetünk belátást. A nagy segítésben ráadásul sokszor észrevétlenül az az egós szándékunk húzódik meg, hogy a mi jól kiötölt válaszaink érvényesüljenek, így sokszor tudat alatt nyereségre számítunk, az “én megmondtam” dicsőségére. Legtöbb esetben akkor követjük el a legnagyobb hibát, amikor érzelmileg mi is érintve vagyunk a történetben a másik iránti kötődésünk miatt, ezért beleszállunk a játszmájába, és megerősítjük benne azt a hangot, amelytől a leginkább szabadulni szeretne. Mellé állunk, és szidni kezdjük azt, akivel szemben a problémája kialakult. Sajnálni kezdjük. Biztosítjuk arról, hogy mellette állunk. Persze ez mind nagyon szép és jó, de aki már volt kétségbeesett helyzetben az tudja, ezek csak még nagyobb döfést jelentenek, hiszen a segítségkérő sok esetben nem panaszkodni jön,  nem nyomorultnak, gyámolítandónak és szegénynek szeretné érezni magát, hanem épp ettől szeretne szabadulni. Ezeket az eszközök azonban annál sem hatásosak, aki részvétre vágyik és valójában csak panaszkodni szeretne, hiszen ezzel pont az áldozati oldalát fogjuk erősíteni ahelyett, hogy az erejére emlékeztetnénk. Enyhülést természetesen úgy sem nyújtunk, ha bírálni és szidni kezdjük a másikat, azonban sok esetben jogot érzünk erre, hiszen már évek óta látjuk, hogy nem bír kikecmeregni a köréből, és azt hisszük, egy őszinte pofontól talán majd magához tér. A fentebb felsorolt bármelyik “eszközt” választjuk is a hozzánk fordulók segítésére, egy idő után rájövünk, egyikkel sem érünk el célt, hiszen mindegyik esetben: A segítségkérőt azonosítjuk a sérülésével, a vakfoltjával! Vagyis pont azt tesszük, amit ő is csinál magával. Ezekkel szemben én három “segítségnyújtási” formát tartok hasznosnak, melyek akár egyszerre is működhetnek. 1. Tisztában vagyunk vele, hogy a segítségkérő  nem azonos a sérülésével, bár ennek ő nincsen tudatában éppen. Ezért nem adunk tanácsot, hanem ha nyitott rá, felhívjuk belőle a saját válaszait, és finoman támogatjuk, illetve megerősítjük benne, ha kell. Ehhez azonban a részünkről is teljes nyitottság, rálátás, odaadás és szeretet szükségeltetik, mely által azt is be kell néha látnunk, hogy a segítségkérő bezár, és inkább még pörög pár fordulatot magában. 2. Tisztában vagyunk vele, hogy a segítségkérő nem azonos a sérülésével, ezért mi sem azzal foglalkozunk. Ha elég nyitott önmagára, akkor emlékeztetjük az erejére, korrigáljuk az önmagával kapcsolatos negatív hiedelmeit, emlékeztetjük őt a saját pozitív oldalára. Hiszen egyértelmű, hogy önmaga fog úgy is kitalálni a kelepcéből, de ehhez hinnie kell abban, hogy képes is rá. Ebben az esetben egyszerűen áthelyezzük a fókuszát a problémájáról önmagára. 3. Ez a “segítségnyújtás” legközvetettebb formája, amikor már nem akarunk segítséget nyújtani senkinek, mégis a folyamat e szándék nélkül is lezajlik a körülöttünk lévő emberekben anélkül, hogy tudatában lennénk annak, hogy ezt “tesszük”. Egészen biztos vagyok benne, hogy veled is előfordult már, amikor valaki olyat köszönt meg neked, amit te nem is “tettél” szándékosan. Ez a példamutatás útja. Nincs a földön olyan ember, aki ne lenne valamiben példamutató, legfeljebb nincs ennek tudatában. A példamutatás nem szándékolt dolog, nem akarhatunk példát mutatni, hiszen a példamutatás nem gőgből fakad, hanem lényünkből, természetes látásmódunkból és működésünkből. Ha mások számára példává válunk az azt jelenti, hogy valamin már keresztülmentünk, valamit már megtapasztaltunk és sikeresen túljutottunk rajta, megtaláltuk a saját válaszainkat, ezért az adott területen önmagunkként és hitelesen tudunk működni. Amit ennek érdekében tehetünk az az, hogy belátjuk, ha nem tudjuk a választ a hozzánk fordulók bajára, és a mindent-tudó véleménynyilvánítás, bírálgatás, szidalmazás, sajnálkozás, vállveregetés, tanácsosztogatás helyett inkább megnézzük, a probléma, mellyel mások fordulnak hozzánk, vajon bennünk mennyire van rendben. Ha érzelmileg megérint, idegesít, netán még dühösek is vagyunk a másikra, jól tesszük, ha elkezdünk a saját házunk táján sepregetni, és bevallani a másiknak, hogy maximum csak megértést tudunk számára nyújtani. És ha ez megvan, akkor már magunkkal is kegyelmesebbek tudunk lenni, így talán egy hónap elteltével már válaszolni is tudunk a másik kérdéseire, és talán jobban is meghallanak minket. 🙂 Mert nem igaz, hogy azt tanítjuk a legjobban, amit mi magunk is tanulunk. Azt tanítjuk a legjobban, amit már megtanultunk. Fotó: Tommy Ingberg

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!