Mikor történnek a csodák?!

A „csoda-történés” tulajdonképpen egyáltalán nem annyira váratlan esemény, azonban az, ahogyan, amilyen módon megnyilvánul, sosem megjósolható. Ugyanis ez az a pont, amikor valami meghatározhatatlanul Erős lép a színre, és hirtelen világos lesz a számunkra, nem az elménk irányítása alatt állnak a dolgok, hanem valami sokkal hatalmas szövi rejtett szálait a tudtunk nélkül. Persze erre a folyamatra is lehet érzékenynek lenni, csak mi általában nem látjuk a fától az erdőt, vagyis a sok gondolattól és agyalástól, miként legyenek a dolgaink, ettől a mélységes arroganciától nem igazán vesszük észre a lényeget.

Miért nem váratlan esemény?

Mert mikor megtörténik, addigra az a valami (amit a csoda egy szempillantás alatt elsöpör) már meghaladottá vált. Egyszerűen meguntuk. És ez a jófajta érdektelenségünk és közönyünk sokáig dédelgetett érzelmeinkkel és gondolatainkkal kapcsolatban azt eredményezi, hogy rányílunk a csodára, erre az erőre, ami mindig is ott volt, csak képtelenek voltunk odafigyelni rá a sok magunkra aggatott teher-képzetünktől.

Mindenkinek vannak évek óta pörgetett, unalomig ismételt megrögzülései, melyekből minden áron kitörni igyekszik. Legyen ez a sematikus nyavalya bármi, léte annak köszönhető, hogy mi tápláljuk azt, így vagy úgy. A kényszerbeteg ember például azért kapcsolgatja le és föl a villanyt, mert azt gondolja, hogy ettől elejét tudja venni kínzó gondolatainak. Mindezzel persze nem ér el gyógyulást, csak lenyomja a sok gondolat-labdát a mélybe, ami aztán nyilván újra és újra a felszínre tör, amitől még több értelmetlen cselekvést kell végrehajtania. Ez a kényszer azonban minden emberben ott van, nem kell feltétlenül kóros állapotig fajulnia. Legtöbbünknek van valami nyomasztó sztorija, amitől szabadulni kíván, amit megpróbál meggyógyítani magában. Csakhogy – ahogy erről már többször is írtunk – az ellene folytatott harc vagy a folyamatos orvosolgatás szintén csak olaj a tűzre, szintén csak babusgatása a meghaladni kívánt zavaró tényezőknek. Mindezzel csak azt érjük el, hogy túlhangsúlyozzuk, túl komolyan vesszük a félelmeinket, melyek csupán az agyunkban léteznek.

Aztán egyszer csak eljön az a pont, amikor már mindent megpróbáltunk, és mégsem történik igazi változás. Sokunk fél tovább menni ezen a ponton, a kudarctól való félelem miatt, azonban ez csak a gondolkodás kudarca, az elménk határa, a „kis én” tragédiája, látásmódunk szűkössége. Azonban ez a pillanat nagyon értékes, mert ekkor tudjuk „kiengedni a dugót”, és megadni magunkat valami nálunk nagyobbnak. A fejünk elkezd kitisztulni, és már nem vonz, hogy a „bajunkkal” akárhogyan is foglalkozzunk. A hangok még bekukkantanak hozzánk, és próbálják magukra vonni a figyelmet, aztán egyszer csak végtelenül könnyűnek találtatnak, melyeket simán eleresztünk a fülünk mellett. Végre nem hatnak ránk, illúzió voltuk végleg lelepleződött. Nem akarjuk őket megfejteni többé, rájönni az okukra, vagy megszabadulni tőlük. Ez már maga a csoda. És a külvilág valahogy elkezd hozzánk rendeződni…

Amikor már hagyni tudod, akkor az Élet/Erő/Rendező Elv, vagy nevezheted akár Istennek is megnyilváníthatja végre magát először benned, aztán látszólag rajtad kívül, a körülményeidben, és ezt olyan káprázatos és bámulatos módon, gyakran rettentő jó humorral teszi meg, hogy ezt csodának fogod nevezni. Mintha csoda történt volna – mondod, holott ez a Valami végig ott volt, te voltál az, aki hagyta magát rányílni.

Neked csupán nyitottá és elérhetővé kell válnod, a többi egyáltalán nem a te dolgod!

Ha visszatekintek életem nagyobb sorsfordulóihoz, akkor azt látom, hogy azok valahol már előre sejthetőek és érzékelhetőek voltak. Maga a történet, esemény, melyben ez a kegyelem megnyilvánult, persze egyáltalán nem volt tudható (hova lenne akkor a meglepetés), azonban a külső történéseket először mindig egy mély lecsendesülés előzte meg. A zavart keltő és nagy érzelmi mélypontokat előidéző események megszabadultak jelentőségüktől, emlékeik halványulni kezdtek, elveszítették amplitúdójukat, és végül csak úgy elhaladtak a tudatomban. A béke hirtelen fontosabb lett annál, mintsem bármi ellen is küzdjek. Amikor az elém elterülő külvilág is bizonyosságul szolgált erre a belső történésre, hirtelen ráébredtem a kint és a bent összefüggéseire. Hogy semmi értelme a külső cselekvésnek addig, míg magamban őrizgetem a külsőként is megnyilvánult bajaim belső okát. Rájöttem, hogy a csoda egyáltalán nem véletlen, hanem egy belső transzformációnak, tulajdonképpen annak köszönhető, hogy nem szenteltem figyelmet többé a kínjaimnak. Épp ezért tudatossá lehet tenni a folyamatot.

Idáig persze el kell jutni. Rájönni arra, hogy a szenvedés egyáltalán nem szórakoztató, nem leszünk tőle jobbak, nem kapunk miatta több figyelmet és elégtételt sem. Amit kapunk, az a figyelemnek álcázott részvét, sajnálat, és amikor rájövünk arra is, hogy ezt sem szeretnénk, hiszen a szánakozás sem emel rajtunk, akkor következik a következő fordulópont. Szenvedésünket annak a szolgálatába próbáljuk állítani, hogy kitörjünk belőle. Aztán reménytelenné válik a harc is, a gőg, hogy mi minden meg tudunk csinálni, értéktelenné válik a „személyes elégtétel”. Az ezzel járó szomorúság is elveszíti komolyságát, és végül minden érzelem a letörtségtől kezdve a dühig haszontalanná válik. Hirtelen nevetségessé lesz a mondás, miszerint „annyit szenvedtél, megérdemled”, szenvedésért ugyanis nem kapunk kárpótlást. Jézus sem azért támadt fel, mert annyit szenvedett, hanem mert felülemelkedett rajta, mégis alakját a történelem keresztre feszítve, kínkeservek között emeli piedesztálra, megfeledkezve valós üzeneteiről. Senki sem szenvedhet értünk, és nekünk sem kell ilyen ostoba lelki adókba bocsátkoznunk mások képzelt javára.

Vladimir Kush

A csodát valóban gyakran szenvedés előzi meg, de nem az idézi elő, hanem épp az azon való felülemelkedés!

Ezért a kegyelem megtapasztalásához nem kell fájdalmat választanunk, hiszen az mindig ott van, csupán figyelmünket kell ráirányítanunk. És ha ehhez a látásmódhoz végre hozzászokunk, az Élet végre leveti magáról álruháit, melyet ráaggatunk, és úgy mutatkozik meg előttünk, ahogy Van: folyamatos csodaként!

“A kegyelem akkor jön el hozzánk, amikor valamilyen módon teljesen elérhetőek vagyunk, amikor megnyílik a szívünk és az elménk, és hajlandók vagyunk elfogadni azt a lehetőséget, hogy talán nem is tudjuk, amiről azt gondoljuk, hogy tudjuk. A nem tudás e résében, a mindenféle következtetés felfüggesztése során az élet és a valóság egy teljesen másfajta összetevője áramolhat be. Ez az, amit kegyelemnek hívok. Ez az „aha!” pillanata: a felismerés pillanata, amikor olyasmire jövünk rá, amit korábban el sem tudtunk képzelni.” (Adyashanti: Kegyelembe esni)

Fotó: Elena Dudina

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!