Mindig azt mondják, hogy ha megértesz egy helyzetet az életben, akkor az elveszíti hatalmát feletted, és az azt fenntartó gondolatok, kondíciók, viselkedési mintázatok (stb.) is elmúlnak. Én meg mindig azt hittem, intellektuálisan kell megértenem: rá kell jönnöm, miért történik ez, mi jó nekem abban, hogy ezt csinálom, mi lehet a gyökere, mire emlékeztet, mire akar tanítani, hol és mikor vésődött be a tudatomba, milyen ember volt üknagyanyám, és még sorolhatnám.
„A boldogsághoz nem szükséges a megértés.” (Papaji)
„A ráébredés egy progresszív folyamat. Spirituális fejlődést az ego valódi természetének megértése sietteti. Ugyanis az ego nem egy ellenség, akit támadnunk vagy kudarcra kell ítélnünk, sem pedig egy legyőzendő gonosz. A könyörületes megértés oldja fel.” (David R. Hawkins)
Elsőre ellentmondás, attól függően, mit értünk megértés alatt…
Sok mindenre rájöttem, sok mindenbe beleláttam, nem csak a buksimban, hanem minden „szinten”. De, a negatív gondolkodás, vagy bármi, amitől szabadulni akartam, még ha csillapodott is, csaknem akart megszűnni, és újra felütötte a fejét. Próbálkoztam az elfogadással, a szeretéssel, a figyeléssel, mérhetetlenül untam már az egészet. Volt olyan is, hogy sikerült is szeretnem, de azért árgus szemekkel őrt álltam, és kémleltem, mikor bukkan megint fel a tudatomban a kiűzendő “kisördög”.
Ám közben mindig ott lappangott a mélyben az indíték: meg akarok szabadulni ettől a részemtől, szokásomtól, helyzettől, legyen már vége, hagyjam már abba, nem igaz, hogy nem sikerül… Hogy lehetek ilyen hülye, hogy lehet, hogy rájöttem a miértre, szerettem is egy picikét, és még mindig uralma alá hajt…? Hogy lehet, hogy egyszer olyan, mintha már elmúlt volna, aztán valamitől újra előjön a félelem, rossz szokás, negatív gondolati minta? Szörnyen kínoztam magam ezért, és a szenvedés olykor átcsapott röhögésbe, vagy lélekkönnyítő sírásba. Totál becsavarodtam a „megszabadulás, könnyedség és elengedés akarásától”. És elegem volt abból, hogy az elmém olyan, mint egy saját farkába harapó kígyó: akarja az egységet, a békét, miközben ez mind rajta túl van. Ezen még az sem segített, hogy rájöttem, az elme akar sikertelenül megszabadulni, mert ami azon túl van, az mindig is szabad volt. Épp ezért minden próbálkozás totálisan hiábavaló.
Miután minden akció kudarcba fulladt, és a nagy rájövések ideig-óráig adtak csak nyugalmat ennek a háborgó elmének, (ami ellentmondásos módon épp úgy kívánja a megszűnést, mint a fennmaradást, hiszen számára tök mindegy mi a tárgy, csak tapasztaljon meg valami elégedettség érzetet), egyszer csak a hatalmába kerített a részvét érzete. A részvét ez iránt a szánalmasan próbálkozó, fuldokló, kapkodó, feszítő, akaró, célmániás, birtokló, hisztérikus kis személyem iránt, és hirtelen tényleg szeretni való lett. Olyan emberi. Ritka pillanat az, amikor az ember saját magában tomboló, letudni akart, károsnak és gátlónak vélt jellegzetességekre, tulajdonságokra tud így rápillantani. Nem önsajnáló módon, hanem részvéttel. Megértéssel.
És ez azért sok mindenen segít. Hiszek abban, hogy alapvetően tényleg mindenki megteszi a tőle telhetőt, épp ezért hiába tűnik az adott cselekedet, személyiségjegy, állapot hibásnak, nem megfelelőnek, negatívnak, gonosznak, a személy annak megváltoztatásába valószínűleg minden képességét beleadta. Mert ha tudott volna jobbat, mást, akkor nyilván azt választja. Ezt úgy mondom, hogy tudom, hiába próbáltam évekig meg mindent, hiába kértem és fogadtam segítséget, hiába értettem meg tudatalatti indokaimat, blokkjaimat, az önköreimből így is csak pillanatokig tudok kijutni, aztán valamiért újra felveszem a vállamra, és vekengek, görbedek alatta. És ez valójában szeretnivaló, emberi dolog.
Ha megértjük ezt az alapvetően “emberit” magunkban, mások idegesítő nyavalyái, bepörgöttségei, leláncoltságai, mániákusságai, falai és korlátoltságai sem fognak többé zavarni. Az összes olyan helyzet, melyből nem tudunk kijutni minden igyekezetünk ellenére talán arra jó, hogy ez a megértés életre kelljen bennünk önmagunk és mindenki iránt. Vannak, akik ezt megbocsájtásnak hívják. Belátni, hogy pont az áll a teljesség útjában, aki el kíván jutni oda, és mindezt nem gonoszságból teszi, hanem mert ennek a kis énünknek, egónkak, személyiségünknek nem áll módjában túljutni saját határain. Nem áll módjában, mert nem ismeri az igaz szeretetet, attól elkülönülve létezik, mégis minden áron oda próbál eljutni a dolgok megszerzése által.
Vagyis aki, akar, aki el akar jutni valahová, aki ilyen vagy olyan akar lenni, annak nem fog sikerülni. Mert amire vágyik, az önmagán túl található, és már megvan.
A megértés tehát nem intellektuális, nem a dolgok miértjére való rájövéssel azonos, hanem kis énünk korlátainak, önzőségének, negatív tulajdonságainak belátásával, az ezek iránti együttérzéssel, részvéttel. Ebben a megérlelt rácsodálkozásban rejlik az ego végső és fájdalmas kudarca, az önmagunkra ébredés kulcsa.
Ezt is olvasd el: Miért jók a rossz helyzetek
Fotó: Joel Robinson
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
