Ebben a cikkben két állítást fogunk jobban megnézni:
Létezésed önmagában az Érték, vagyis semmilyen feltételnek nem kell érvényesülnie, ahhoz hogy értékesnek tudd magad.
A nem-kötődés nem jelent elutasítást.
A mindannyiunkban ott lappangó dolgok, emberek megszerzésének vágyát tulajdonképpen az a hiány hajtja, hogy nem tanították meg nekünk, hogy csupán a létezésünk is értékes és mély értelemmel bír. Mindig kell valami, amihez képest meghatározhatjuk magunkat, épp ezért ehhez a valamihez foggal-körömmel ragaszkodunk, ha pedig hiányzik, mindent megteszünk, hogy megszerezzük. Ez utóbbi még azok esetében is súlyosan tartja magát, akik “spirituálisnak” vallják magukat, hiszen sok esetben azért “tisztogatják” magukat, hogy megkapják végre a hiánycikket, és boldogok legyenek általa.
Mélyen úgy hisszük, hogy valamivé válnunk kell, rendelkeznünk kell valamiféle céllal, hogy értékesnek tudhassuk magunkat, létünknek értelmet adjunk.
De mi van akkor, ha az élet úgy hozza, hogy a célok elérhetetlenné vagy kiüresedetté válnak, esetleg senki sem igazolja vissza a magunkról vágyott ideális énképünket, vagy ha meg is teszi, valami azt súgja, ez nem elég, mert rájövünk, ettől nem leszünk hosszútávon stabilak, sőt függeni kezdünk másoktól, valami külső dologtól? Ilyen esetben valószínű két út nyílik meg előttünk: vagy folytatjuk mások és önmagunk hibáztatását, amiért nem teljesítik az elvárásainkat, vagy elkezdjük elengedni kötődésünket önmagunk értékességének elvárt bizonyítékaihoz. Például az olyan hitrendszerekhez, hogy ha “valaki majd szeret, akkor értékes leszek”, a “több pénz mutatja meg, mennyit érek “…. stb. De még azt az ideát is érdemes feladnunk, hogy “ha végre megvilágosodom, akkor majd oké vagyok”. Vagyis érdemes feltenned magadnak a kérdést: Hogy lehetek úgy értékes, ahogy épp itt ülök múlt és jövő nélkül, semmit se tervezve, semmit se csinálva, senkinek sem megfelelve?
A nem-kötődés pusztán úgy lehetséges, ha felfedezed, mekkora teljesség és öröm van a létezésedben, ami mindentől független és szabad.
Azonban úgy látom, hogy ebben is nagy félreértések vannak. Sokan azt hiszik, hogy ehhez a felismeréshez meg kell tagadniuk mindent a világban, tógát hordani, és elvonulni egy barlangba (lehetőleg a Himalájához közel), mert a mi “nyugati világunkban” ez bizony nem lehetséges. De mi lenne, ha elengednéd a kötődésed ehhez az állításhoz is? 🙂 A nem-kötődés ugyanis nem elutasítást jelent. Nem azt jelenti, hogy megtagadom magamtól a világ dolgait és többé nem lelek bennük örömöt, hanem pusztán azt, hogy tudomásul veszem, hogy ezek a dolgok egyszer elmúlnak, de én a meglétük nélkül is megvagyok, nem érzem úgy, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot, ami beforratlanul fájni fog az idők végezetéig. Sőt, ha belegondolsz, hogyan tudod jobban élvezni az élet dolgait: úgy, ha rettegsz, hogy elveszik, vagy ha nem?
Nem a dolgok, a személyek, az eszmék okozzák a fájdalmat, hanem a hozzájuk való kötődésed, ami félelem alapú.
Igaz azonban, hogy ha bármelyikünk az örök, mindentől független érték felfedezésére indul, a külvilág dolgai szükségszerűen “elutasítódnak”, vagy nem jelennek meg egy darabig. Mert ha ezek az eddig fontosnak, szükségszerűnek tartott dolgok megvolnának, vagy könnyen az ölünkbe hullanának, ugyan mi ösztönözne minket önmagunk felfedezésére? Vajon rájönnénk-e arra, hogy bár ezek a dolgok jók és örömteliek, nem adnak hozzá igazán az értékünkhöz? Vajon ha idő előtt megkapnánk őket, tudnánk-e az elvesztésük miatti szorongástól igazán hálásnak lenni értük? Szerintem nem. “Eljön, majd ha itt az ideje” – mondják, vagyis amikor megérlelődsz rá, és már nem eredezteted létezésed értéket attól, amire vágysz.
És itt érkeztünk el a következő félreértésig: nem a vágyaidat kell elengedned, hanem a hozzájuk való kötődést, ami persze korlátolt kis elménk szempontjából ugyanazt jelenti.
Ugyanis attól félünk, hogy ha nem kötődünk, akkor nem kapjuk meg. Pedig ha megállunk egy pillanatra, és szétnézünk a világban, megláthatjuk, hogy az nélkülünk is történik. Ezzel persze nem a “sült galamb” elvét akarom hirdetni, csupán arra hívni fel a figyelmedet, hogy a megfeszült akarat bástyája nélkül talán sokkal világosabban és időszerűbben, mondhatni ösztönesen tudod, mikor van ideje a cselekvésnek, és mikor a kivárásnak. Az élet is könnyebben tud érted dolgozni, ha rá figyelsz, és befogadó vagy, ráadásul sokkal jobb megoldásokat kínál, sokkal humorosabb és kreatívabb válaszai vannak a bajodra, mintsem azt a korlátolt elméddel el tudnád képzelni.
Mivel hitrendszeredben a vágyak teljesülését olyannyira feltételezi a ragaszkodásod hozzá, hogy a kettő szinte egybefonódott, ezért nem mondom, hogy nem lesznek fájdalmas perceid, amíg rá nem jössz mindentől független értékedre. Azt sem tudom mondani biztosan, hogy ha feladod az ellenállást, akkor megvalósul a vágyad, mert ha ezzel hitegetnélek, megint egy hamis cél felé irányítanálak, azt sugallva, hogy “azért fedezd fel igaz önmagad, hogy megkapd a vágyad”. Mindannyian bele esünk ebbe persze, tovább tolva magunk előtt önmagunk megismerését. Én inkább, követve sokak példáját, azt mondom, figyelj befelé, fedezd fel önmagad, és ha ebben stabillá válsz, tulajdonképpen már édesmindegy, mi történik. Mert bármi is történjen, azt félelem nélkül, hálával tudod élvezni, önmagad értékének teljes tudatában – és ennél nagyobb vágyad nem is lehet…
Fotó: Katharina Jung
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
