Ne ragaszkodj a “drágaszághoz” – légy élő!

Ne keress mestert, az Élet a Gurud – szoktam hallani, és ez nagyon is igaz. Nem tanulhatunk máshonnan, mint épp abból a helyzetből, ami körbe vesz miket, hiszen amíg a guru beszéde általános, a körülötted folyó élet pontosan rád van szabva: olyan stílusjegyekkel, poénokkal, amiket értesz, olyan figurákkal, melyek ismerősek, és olyan történetszövéssel, ami leköti az érdeklődésed…

Groteszk történet a figyelemről

Vagyis egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt, egy hónapig helyettesítenem kellett valakit az épp aktuális munkahelyemen. Nem igazán örültem ennek, mert a munkakör merőben más volt, mint amit szerettem, és a góré (hát hogy is mondjam) elég “érdekes” figura volt. Életem sztorijának más fejezeteiben mindig a hatalommániás főnököké volt a főszerep, de ő teljesen más volt, nem igazán lehetett félni tőle vagy komolyan venni. Ki kell mondjam, meglepően ronda volt, ami persze egyáltalán nem zavart volna, mégis az a viszolygás fogott el tőle, amit az ember a groteszk felé érez – “frappáns, meg minden, de azért ez rettenetes. Inkább hagyjuk meg a tudatalatti tartományában…” Először nevethetnékem támadt tőle, aztán egyre nagyobb elhúzódást éreztem magamban iránta. Ő pedig ettől egyre közelebb jött, és amikor magyarázott valamit, belehajolt az intimszférámba/aurámba, vagyis abba a közegbe, amit az ember szeret pusztán a szeretteinek fenntartani, és nekik sem mindig. Talán még ez sem zavart volna, ha nem lett volna szörnyű a lehelete. Valójában ő erről volt hírhedt a házban, de azt hittem ez a legenda csak rosszindulatúság. Nos, azt kell hogy mondja, ez a “legenda” nem hogy nem volt túlzó, de még sokat is finomítottak rajta – egyszerűen elviselhetetlen volt a szag, és sajnos nem csak körülötte terjengett, hanem az egész helyiséget is belengte. Persze ahogy ez a felfedezés a tudatomba érkezett, szinte nem bírtam másra sem figyelni… (kedves olvasó, hogy tovább menjél a szövegben, inkább nem bocsátkozom részletezésbe, inkább rátérnék a lényegre).

A lényeg az, hogy – ahogy az irodalom órán is mindig szerettem megérteni a történet mélyebb mondanivalóját -, úgy a kezdeti sokk után a való élet elém tett helyzetéhez is megértéssel próbáltam hozzáállni. Mit mutat, ha ez egy tükör? Elemzés nélkül, intuítivan eresztettem bele magam a kérdésbe. Az első ítéletem, ami nagy érzelmi töltettel rendelkezett az volt, hogy “zavar, hogy olyan, mint egy zombi minden értelemben. Hogy halott”. Nem tudom megmagyarázni, hogyan asszociáltam erre pont, de bíztam ebben a válaszban. Mitől halott valami? Mi halott bennem? – kérdeztem magamtól, és rögtön bevillant, hogy minden, ami nem MOST történik. És én biza régóta cipeltem olyan nehezteléseket, elavult gondolatokat, futattam olyan köröket, melyeket már ideje lett volna hagyni, és nem életben tartani. De mivel a figyelmemet sokszor rájuk szegeztem, ezért “életben voltak”, mégha döcögve is, rohadva is, amolyan zombisan.

Aztán a válaszom tovább bontotta magát, amikor a munka kapcsán nyílt összeütközésbe keveredtem a főnökkel. A haragom oka az volt, hogy hiába kértem, hogy figyeljen rám, és magyarázza el nekem, miért kell azt csinálnom, amit kér, ő idegesen rázta a fejét, és az volt a válasza: mert nálunk így van, és kész! Na ettől kiakadtam, és mély ellenszev borított el iránta. Forrtam a dühtől, hagytam… Aztán egyszercsak megérkezett a válasz: Ez az ember egyszerűen nem figyel!

Illetve nagyon is figyel, csak nem a lényegre. És mint jelenség, azért kelti az emberben a bomlás érzetét, mert nagyon távol van önmagától. Halott dolgokat táplál. Ezért az egész karaktere, lénye ennek megfelelően alakult. Még amikor a figyelme látszólag rád is szegeződik, érzed, hogy akkor is csak a körére (megszokott félelmeire) koncentrál és annak érdekeit próbálja általad fenntartani. Sosem érdeklődik mások iránt, vagy csak azért, hogy elmondhassa a sajátját, amit nyilván nagyon megvethet mélyen, nem csoda, hogy egy nagy bűzbuborékkal védekezik. És ez utóbbi is a figyelmetlenség jele, önmaga és a környezete iránt.

Mindenki ismeri Gollamot, ugye? Nos, ez az ember pont olyanná vált. Csak a gyűrű helyett más hamis ideákat kerget és védelmez. Ám mivel ezek az ideák nem igaziak és valójában nem fontosak, ő közben visszataszítóvá és satnyává vált, akitől az emberek ösztönösen tartózkodnak.

Sokunk tud olyan lenni, mint Gollam. Dolgokat, gondolatokat, leginkább félelmeket ruházunk fel értékkel, holott nincs bennük ilyen, és közben elsorvasztjuk önmagunkat, pontosabban az önmagunk felé irányuló figyelmünket. Vagyis a figyelmünkkel valójában sosincs gond – a figyelem mint az elme fő tevékenysége állandó, csupán az iránya lehet problémás. Nincs figyelmetlenség, nincs figyelemhiány, csupán rossz felé fordított figyelem. És előfordul, hogy ilyen látványos, megrázó, abszurd módon hívja fel erre a rosszul irányított figyelemre az élet a figyelmünket…:) Hahó, hülyeségekre figyelsz, látod már? Félelmeket tartogatsz magadnál, melyek (ahogy az étel is) egy idő után megbomlanak. Pedig ezek a félelmek, nem a mi “drágaszágaink”.

A figyelmünk tápláló erő, ha elfordítjuk a zombi-gondolatainkról, azok többé nem tudnak utánunk döcögni, lehagynak minket, és visszatérnek nyughelyükre. De hova fordítsuk? Mooji erről nagyon szépen beszél: “Van valami, ami még a figyelemnél is közvetlenebb, amiben maga a figyelem figyelődik meg. Ha eljutsz ide, az nagyon dinamikus figyelés. Juss el erre a helyre, és tapasztald meg mi van ott. Ha ezt felfedezed, az valahogy a kifejeződésed többi oldalát is megáldja…”

Legyél ott, ahonnan a figyelem ered, legyél a jelenben, a többi csak halott, zombi-dolog. 🙂

Te milyen drágaszághoz ragaszkodsz még?

Ha tetszett a cikk, szeretettel várunk facebook oldalunkon is!