Múltkori cikkemben azt a hiedelmet kíséreltem meg felszámolni, hogy a félelemnek teremtő ereje van. Most ismét a félelemről lesz szó, szeretnék neki egy kis „propagandát” adni itt a blogon, ha már az élet más területein olyan elszántan megpróbáljuk felszámolni. De miért is?
Talán mert a félelmeinket valami rossz, bár megfoghatatlan dolognak tartjuk: gyengeségnek, szégyenteljes, akadályozó démonnak, aki mindenben hátráltat minket. Mert, hogy is ne lenne szörnyű, ha képzeletünk ilyenkor nem kívánt dolgokat vetít elénk, s mi meg vagyunk győződve arról, hogy az akár be is következhet, és akkor mi lesz. Néha tovább megyünk, és belekukkantunk mi lehet, ha megvalósul, és általában kiderül, egy nem kívánt, átéletlen érzés elől menekülünk általa. A félelemnél tehát van tovább: a fájdalom, a szégyen, a bűntudat, vagy bármi olyan érzet, amit nem akarunk átélni. És mivel a félelem újra és újra behozza tudatunkba a retteget helyzet bekövetkeztének lehetőségét, nyilván nem akarjuk érezni, főleg, ha elhittük róla, hogy megteremtjük vele a félelem tárgyát, vagy hogy valami oknál fogva nem szabad ezt éreznünk, mert mondjuk erősnek kell lennünk, vagy nem vagyunk normálisak, ha ilyeneket képzelgünk. Így válik ellenségünkké a félelem. És megkezdődik a hajsza a megfoghatatlan démonok ellen.
Nálam ez a hajsza kb. 20 évvel ezelőtt kezdődött. Volt egy félelmem, ami állandóan kísértett az évek során. Egy ideig nem mertem vele mit kezdeni, mert olyannyira rettenetes volt, hogy inkább elfordítottam róla a tekintetemet. Olyan erősen hittem arról, hogy igaz, ami az elmémben háborog, hogy amikor amolyan pánikszerűen rám tőrt az érzés, agyalással próbáltam lenyugtatni magam: nem, ez nem történhetett meg… Éjszakákat, nappalokat, heteket, hónapokat töltöttem azzal, hogy igazoljam, a félelmem miért nem lehet igaz. De a félelem nem hallgatott az érveimre, hiszen semmilyen bizonyítékot nem tudtam felhozni alaptalanságának igazolására. Bizonytalan érveim voltak, egy eleve bizonytalan érzet, a félelem ellen, ami mindig fel tudott hozni egy másik érvet arra, hogy miért is érdemes léteznie. Vagyis az agyamban két dolog létezett párhuzamosan: a félelem/félő én és az azt legyőzni akaró diplomata, harcos szamuráj, megmentő én, no és persze a félelem tárgya. Gyűlöltem a félelmet, vagyis „magamat”, hiszen teljes azonosulásban voltam vele.
Aztán taktikát váltottam. A spiritualitás nevében megpróbáltam így-úgy oldani, megérteni. Figyeltem, milyen helyzetekben jön elő, milyen gondolat indítja be, de semmi megfoghatót nem találtam rajta, a megnyugvás pedig elkerült. Valaki azt mondta nekem, azért pont ettől félek, mert ha megvalósulna, akkor valójában a vágyam valósulna meg általa. Hogy mi van? Vagyis akkor félek a vágyaimtól? És mégis milyen vágyam? Ez most komoly? Na persze, a megoldó, szamuráj énem ezen az úton is tett egy kört, hátha vezet valamire, és végre elmúlik tőle ez a szemét érzés. Mit ne mondjak, még jobban összezavarodtam ettől. Aztán félretettem ezt, és tovább elemezgettem a félelmem természetét. Kezdett gyanússá válni, hogy valójában nem a visszajáró félelmem tárgyától félek, hanem csupán valami még félelmetesebbet toltam át egy megfoghatatlan tárgyra. És mi lehet még félelmetesebb a félelmem tárgyánál? Hát egy olyan dolog, ami már megtörtént, ami közeli és személyes. És tényleg: a szokásos félelmem tárgya jellegében, természetében felettébb hasonlított egy múltbeli élményre. Csak valószínű könnyebb volt egy távoli dologtól parázni, mintsem egy közeli, megtapasztalt helyzettől, netalántán a szívemhez igen közel álló személytől.
Na és ekkor azt hittem, kihúztam a félelem méregfogát! Végre megszabadultam tőle, győzedelmeskedtem felette! Úgy is tűnt, hogy végleg abbahagyta a támadást, ráadásul igazolódott is, hogy a félelem tárgya totál alaptalan. Egy ideig tárgytalan félelemként lebegett az életemben, mígnem kapva nem kapott az újabb lehetőségeken, és más formákban kezdett el kísérteni. Aztán hűségesen megint visszatért a régi tárgy.
A francba! Hát megint itt tartok! Ennyi időm ráment, és még mindig félek, aggodalmaskodom, és valójában semmi érdemi változás nem állt be. Látom, miből épül fel, tudom, miért van, még azzal is tisztában vagyok, hogy csupán egy már megtörtént esetet képez le így a tudatom, hogy elviselhetőbb legyen a múltbéli történet, sőt már meg is kérdőjeleztem Byron Katie-vel, már érezni is mertem, és még mindig nyaggat, megkeseríti a mindennapjaimat, és tuti, hogy akadályoz is abban, hogy az életemben bizonyos dolgokat megvalósítsak.
És ekkor, a kanapén ülve, megtörtént az a bizonyos: hát jó. Nem tudok mit tenni ellene. Ki tudja mennyi időt töltöttem el azzal, hogy felszámoljam, kiirtsam, gyökér kezeljem, mennyi időt ültem a fejemet fogva, gubbasztva, izzadó tenyérrel, mennyit dolgoztam azon, hogy végre fellélegezzek, és mégsem érek el semmit. Ez egy gyógyíthatatlan valami, együtt kell tudnom élni vele, mert nincs más választásom. Igen, talán fognád a fejed, hogy de nem, hát van, mindenre van megoldás, de hidd el, mindent megtettem. Csak egyet nem, hogy széttárjam a kezem, és ne tegyek semmit. És ekkor megtörtént valami, amit eddig sosem mertem megengedni magamnak ezzel kapcsolatban – rám tört a nevetőgörcs, vagy fél óráig, ahogy lepörgött az elmében az emlékek hosszú sora erről a játszmáról. Hirtelen kívülről láttam azt az ént, aki küzd a félelem ellen, és nagyon abszurdnak tűnt az egész játék. A küzdő én és a félelmes én is nagyon humoros, esetlen, végtelenül kedves valamivé változott! És egyszeriben meglátatott tényleg mennyi időt követelt magának ez a hármas játszma az elmében: a gonosz, a tőle félő, és a mindkettejüket legyőzni akaró hármas fogata.
Talán kellett az önvizsgálat ahhoz, hogy ez a megadás bekövetkezzen, hiszen valamiféleképpen eltávolított attól, hogy az egésszel azonosuljak. És a szamuráj énem megtörésével, küzdelmének feladásával mintha a többi is felbomlásnak indult volna, hiszen mint tudjuk, egy játszma megszakadásához elég egy résztvevőnek kiállnia a körből. Vagy, ahogy mondani szokás, ha nincs harcos, nincs ellenség sem. Mégis úgy érzem, hogy az Sherlock Holmes-i oknyomozás helyett sokkal könnyebb út annak felismerése, hogy az elme egy olyan csodálatos, összehangolt és tökéletes szerkezet, amit nem lehet legyőzni. Egyszerűen képtelenség. Ott a kanapén egyben arra is rájöttem, hogy a vágyam arra, hogy az egésznek véget vessek sokkal erőtlenebb dolog, mint az, amin győzedelmeskedni kíván. Legfőképpen azért, mert ez a vágy is magának az elmének a játéka. Micsoda hatalom! És valamiféleképpen ez az alázat, ez a felismerés, ez a megadottság vezet el oda, ami hatalmasabb magánál az elménél is, ami mindennek a játéknak a tudatában van, de nem vesz benne részt. Ez az a hatalom, ami kineveti az egész drámát, és fél órányi rázkódásnak ítéli félelemtől szorongó testemet.
Persze nem tudhatom, hogy régi jó barátom visszajön-e még, de azt bátran állíthatom most már: nem félek. Félni.
Fotó: http://www.freakingnews.com/Little-Girl-in-Surreal-Sunflower-Field-Pics-85863.asp
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
