Amit hiszek magamról, azt valósítom meg – Mi is az az önmegvalósítás?

Avagy tudunk-e egyáltalán nem önmegvalósítani?

A (női) önmegvalósításról harsog a magyar társadalom pár napja, s bár ennek apropója egy (illetve már több)- sokakat mélyen sértő – kijelentés, mégis alkalom adódik arra, hogy elgondolkodjunk egy kicsit azon, mit is jelent nekünk “önbeteljesíteni”. 

Megvallom őszintén, engem nem igazán háborított fel a dolog, mivel általában nem  várom, hogy a politikusok/közéleti személyiségek bármiről is olyat nyilatkozzanak, amivel azonosulni tudnék. És ennek az elvárásmentességnek köszönhetően – miközben persze megvan a véleményem erről az ostobaságról – jókat nevetgélek ennek a történetnek az epizódjain. Nem érzem azt, hogy ezeknek a megmondóembereknek másképp kéne gondolkodniuk a kérdésről, és ezáltal nem vagyok tele olyan gondolatokkal, mint ők, akik szintén”elvárják” tőlünk, hogy úgy gondolkozzunk, ahogy ők. Én azt gondolom, hogy a (női) önmegvalósítás egyáltalán nem ilyen egyoldalú, egysíkú dolog, és már az önmegvalósítás nemek szerinti felosztását is egy baromságnak tartom, ezért részemről semmi értelme egy beszűkült, begyöpösödött nézőponttal vitatkozni, inkább röhögök rajta. Mégis a történés elindította bennem, hogy utánajárjak, vajon mit is jelent ez a Maslow-piramis tetején üldögélő szó. Mert tapasztalatom szerint az önmegvalósítás mint cél – ahogy azt az elmúlt napok eseményei is mutatták – egy igazán sok stresszhez vezető hitrendszer, amit érdemes felülvizsgálni, picit belenézni, miről is szól.

Ha visszatekintek az életemre, mindig is “önmegvalósítottam”. Persze erre csak most döbbenek rá, mert végig abban a hitben éltem, majd eljön egy olyan szakasz, amikor igazán belekezdhetek önmagam megvalósításába, még akkor is, ha igazából sehogy sem tudom körvonalazni, mit is jelent ez. Annyi biztos volt, hogy az önmegvalósítás valami jó, valami értékes dolog lehet, de hogy hogyan lehet eljutni oda egyáltalán, az talány volt, és bár mindenki ezt a szót hajtogatta, nem igazán ismertem olyan személyt, aki kijelentette volna magáról, “végre eljutottam ebbe a meghatározhatatlan állapotba, amelyben önmegvalósítok”. Hogy én mégis, hogy jutottam erre a következtetésre, hogy igazából mindig is ebben az állapotban voltam, arra mindjárt kitérek…

Nem guliztam ki, de mérget veszek rá, ha beütném, hogy önmegvalósítás, mosolygós, zakós nők, 30x foggal dicsekvő, öltönyös férfiak egymással kezet fogó képeit dobná ki a kereső. Mert azt látom, hogy manapság az önmegvalósítás leginkább a karrierünk területén képzelhető el, igaz egy ideje – ennek ellenében megjelent – a gender szerinti, mégis leginkább nőket érintő önbeteljesítési forma is, ami a családban, gyereknevelésben adja meg/diktálja kiteljesedésünk lehetőségeit, és női “principiumokkal”, női minőségekkel, meg hagyománnyal dobálózik, és jól fejen is talál egyeseket. Ha pedig tovább böngésznék, néhány “spiri” stockfotó is beficcenne a megkönnyebbülést, kiteljesedést széttárt karokkal illusztráló boldog emberekkel a középpontban, akik nyilván virágokkal teli mezőn állnak a lemenő napban. Ugyanis a feminista, konzervatív irányok mellé beférkőzött az ezoirány is, melynek képviselői szerint az önmegvalósítás nem más, mint hogy megvilágosodjunk, rátaláljuk igaz belső hangunkra, istenre magunkban. Ebben a nagy kavalkádban pedig csak kapkodjuk a fejünket, mit is akarjunk az élettől, miközben nem is vesszük észre, hogy akárki akármiben is határozza meg az önmegvalósítás kereteit, a lényeget érintve minden irányban van egy közös tétel, mégpedig az, hogy akkor sikerül önmegvalósítani, ha megfelelünk bizonyos elvárásoknak. Vagyis elég pénzt keresünk, szülünk, vagy éppenséggel megvilágosodunk. Mindez persze úgy van beadagolva, hogy azt hisszük, szabadságunkból adódóan választunk és valósítunk meg valamit… Holott azt hiszem, gyakran csupán az elvárásokat teljesítjük be, amiket az épp tetszetős hangok sugallnak nekünk. És ha esetleg rájövünk arra, hogy nem az álmainkon, hanem mások elvárásainak való megfelelésen dolgozunk, esetleg “beezósodunk”, és a felsőbb énünket akarjuk magunkban megvalósítani, amitől aztán végképp nehéz lesz meglátni, hogy megint mások, most épp egy guru/tanácsadókönyv/szakkör…stb. elvárásait követjük. De ezek tényleg a mi vágyaink? 

Na tessék, találtam egy karszéttárós, önmegvalósítós, üzletasszonyost!

Az önmegvalósítás pont attól lesz ÖN-megvalósítás, hogy senki, de senki nem mondhatja meg, mi számít annak, csak te. Persze természetes, hogy mintákat követünk, hogy szeretünk azokra hallgatni, akik számunkra példamutatóak, hogy vágyunk valahova tartozni és azon belül rendezgetni kis életünket, de érdemes feltenni a kérdést, hogy ezeknek van-e köze ahhoz, amit igazán szeretnénk. Szerintem az önmegvalósítás inkább arról szól, hogy örömmel létezünk akként, akik épp vagyunk, és nem valami ellenében vagy valaminek megfelelve csináljuk, amit csinálunk. Az önmegvalósítást nem az elvek határozzák meg, hanem azok a belső értékek, melyek mentén és melyekből táplálkozva  önmagunk elvárásoktól független vágyait valamilyen formában (ahogy képességeink engedik) kibontakoztathatjuk. Anélkül, hogy ehhez feministává, család-centrikus, konzervatív polgárrá vagy vegetáriánussá kelljen válnunk.

De tovább megyek. Amíg az önmegvalósítás egy terv teljesítésére, egy elérendő célra, mások elismerésére korlátozódik, vagyis a jövőre koncentrálódik, addig sosem fogjuk magunkat valójában “beteljesedettnek”, egésznek érezni. Ezért írtam, hogy nincs olyan pillanat, hogy épp ne önmagamat teljesítsed be. Én pl. most teljesen átadtam magam egy blogíró valakinek, és ahogy ütöm itt a billentyűket, látható formát adok annak, ami van. Aztán délután szerető nő leszek, és azt fogom megteremteni. Ha pedig értéktelen valakinek gondolom magam, akkor pedig azt valósítom majd meg bizonyos szituációkban. Amit épp hiszek magamról, azt mindig nagy sikerrel viszem végbe ebben a világban, anélkül, hogy törekednem kéne rá, el kéne valamit hozzá érnem. 

Mert nem az valósul meg, amit meg akarunk valósítani, hanem az, amit hiszünk magunkról.

Ezért mielőtt elkezdenénk a nagy önmegvalósítási projektünket, nézzük meg ezt a bizonyos ön-t, vagyis én-t, akit képviselni akarunk ebben a játékban. Mert elkerülhetetlenül, erőltetés-mentesen megnyilvánul minden pillanatban! Így csak azt érdemes megnézni, tetszik-e az eredmény, s ha nem, feltenni a kérdés, milyen butaságot hittem el már megint magamról.

Nem a klasszikus értelemben vett önmegvalósítástól válsz értékessé, hanem az értékeid által jönnek be a világban is látható eredmények. De addig is: jó ön(kép)megvalósítást kívánok a nap minden egyes pillanatára.

Ui.: De azért ne higgy nekem sem… 🙂 

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!