Bármilyen magasztos, ősi, elismert vagy épp trendi egy irányzat, előfordulhat-e, hogy elménk még azt is úgy tekerje, csavarja, hogy a végén semmi változás, nézőpont váltás, gyógyulás, felismerés ne menjen végbe? Lehetséges-e, hogy bármihez is nyúlunk, az nem arannyá változik számunkra, csupán egy újabb csapda, amivel időt spórolhatunk, hogy ne kelljen a bennünk el nem fogadottal szembenézni? Elképzelhető, hogy egy tanítással pusztán csak a hiány-éneinket erősítjük meg, mert a mondottakat tudat alatt a sérüléseink szolgálatába állítjuk?
A cikk nem kívánja minősíteni az adott irányzatot, pusztán arra mutat rá, hogy az elménk bármit úgy fordít, hogy az kedvező legyen számára. Észrevétlenül. Mert miért is akarna megsemmisülni? Az Advaitáról lesz most szó.
Akik olvasnak, nyilván tudják, hogy szeretem az Advaitát, és annak legnagyobb ma élő képviselőjét, Moojit. Akik nem olvasnak engem, és esetleg nem hallottak még erről, azoknak egy piciny definíció: az Advaita olyan nem-kettős tanítás, mely szerint a személyes lélek, önvaló nem különbözik az egyetemes lélektől. Hogy erre rájöjjünk, el kell jutnunk az elme, az elkülönült személyiség “felszámolásával” az “Én vagyok Az” tapasztalatához, és ezt nem harccal, hanem kíváncsi vizsgálódással, a “Ki vagyok én?” kérdés folyamatos feltevésével mehet csak végbe. Persze aztán kiderül, hogy a kereső, kutató is csak egy puszta hang, ami mögött nincs senki, de senki, maximum csak újabb gondolatok és érzetek, és csak Az van, az Abszolútum, Isten, a Végső Igazság – ki hogyan nevezi.
Mooji állítja, hogy ez az egyedüli, legrövidebb út valós önmagunk felismeréséhez, és persze azt is hozzáteszi, hogy ezt a felismerést nyilván nem a kitalált, kereső én teszi meg, hanem Az ébred magára akként, aki mindig is volt. Hát ez elég zagyva, de kb. lecsupaszítva valahogy így néz ki. Azonban valahogy mindig az derül ki (a videók, a követők egyre népesebb tábora, Mooji szavai, és a nála töltött egy hetem alapján, no meg saját tapasztalatomból is), hogy mégsem olyan egyértelmű és rövid ez az út, és számtalan elágazása van, melyekre mindig le-letérünk az “igazság ösvényén való járás” helyett. Nem azért, mert Mooji egy sarlatán, vagy badarságokat mond, nem azért mert az Advaita filozófia egy légből kapott ötlet, hanem mert akik elindulnak az úton, azok pont az Elme indíttatásából kóborolnak rajta, és paradox módon az elméjükkel akarják megérteni azt a felfoghatatlan állítást, hogy “te nem ez vagy, hanem az”. 🙂 És mivel az Elme annyira irányító valami, hogy mindent ki tud fordítani az aktuális vágyai, félelmei szerint, így az Advaitát úgy értelmezi, ahogy akarja. Felhasználhatja spirituális egója megduzzasztására azzal, hogy minden valós tapasztalat nélkül, papagáj módjára hajtogatja Mooji, Srí Ramana Maharsi, Srí Niszargadatta Mahárádzs, Sankara, Papaji….szavait, anélkül, hogy az tényleg a saját rájövetele volna. Felhasználhatja hiány-énjei ellen való menekvésre: pl. majd értékes leszek, ha megvilágosodom, kibújhat vele a felelősség alól, jobbnak, többnek, okosabbnak gondolhatja magát, miközben az ellenkezőjét állítja, mi több, akár önbüntetésre is használhatja, és az érzéseinek megélését is cselesen elkerülheti.
Advaita mint önbüntetés-önkontroll, az érzelmektől való elmenekülés
Meg akarom csókolni ezt a pasit. De álljunk meg egy pillanatra? Mégis, ki az, aki meg akarja csókolni? Érzem a vágyat rá. De ki az, aki érzi? Nem is én. Áh, nem jó: “a nem is én” csak egy gondolat. A “nem is én csak egy gondolat” is csak egy gondolat. És ez is. Ez is az. A francba. Elment a pasi. De barom vagyok. De ki az, aki barom?. Ki mondja kiről, hogy egy barom? Hm, senki. Düh van. Ki az, aki szerint düh van? Ez én vagyok? Nincs minden veszve, visszajött. De ki az, aki ennek örül? Ezek csak vágyak, ezek nem lehetek én, én ezen túl vagyok. Nem, ez nem advaitás. Ki mondja mindezt, hogy ezek csak vágyak? Mikor lesz végre már ennek vége? Meddig kell még ezt csinálnom magammal? Miért nem élvezem az életet csak úgy? Ki az, aki abba akarja hagyni a kérdezősködést? Senki. Akkor csinálom tovább. A pasi úgy is lelépett…
Advaita mint a saját életemtől való menekvés
Adott egy mester, aki csodás klepetusban, mezitláb, ragyogó békét árasztva mindenkit mosolyogva szeret. Maga Buddha megtestesítője. Ha épp nem szatszangot tart, akkor egy fa alatt meditál, és láthatóan iszonyat jól érzi magát, nincs függősége. A megvilágosodott ember ilyen – vetíti bele az elme, majd szépen kezdi megítélni a saját életét: 8 órás munkája van, bankszámlája, dohányzik, gyereket nevel, napi gondokkal küzd, pedig mennyivel jobb lenne nyakára kapni egy hátizsákot, és minden maga mögött tudva beállni a követőkhöz bhajanokat énekelgetni. Ha Mooji azt mondja, “focimeccset néztem tegnap, és valaki csöngetett, hogy beszélgetni akar, de én legszívesebben elküldtem volna a sunyiba”, az áhitatban ülő tömeg megkönnyebbülten felnevet. Aztán összezavarodik: “Mi? Csak nem ellenáll a mester annak, ami van? Szóval lehet ilyet? Bakker, tegnap kidobtam a tévét…” Ha Mooji azt mondja “imádom a hamburgert”, a hallgatókból kitör a nevetés, pedig ez amúgy annyira nem is vicces. De miért válik azzá? Mert dől le a megvilágosodottságról való elképzelésükről felépített ítélettorony, és zavar keletkezik: ott ül ez a fazon namasztézva, és a végén még az is kiderül, hogy nője van. Nekem meg nincs, mert megvilágosodom. És egyébként is az élet nem létezik, csak a létezés van, vagy mi. Most akkor mi van? És amúgy is, ki az, aki összezavarodott?
Advaita mint a felelősségem elkerülése
Én nem a gondolat vagyok, hanem az, amiben a gondolat megjelenik. Nem is ez az érzet, nem is ez a test, vagyis nem is ez a cselekedet. Senki nem csalta meg Jucit tegnap este, meg tegnapelőtt, és az előtt sem. Nem értem miért rinyált, fenyegetőzött, hogy elhagy. Nem is tudja magáról, hogy ez a merő féltékenység nem ő, hanem ő az, akiben a féltékenység megtörténik. Én látom az igazi Jucit, mégha ő épp azonosul is az egójával. Meg is mondom neki, hogy én nem az vagyok, akinek ő hisz, ez csak egy kép rólam, és valójában semmi sem történt. És ha holnap megteszem, pardon, megteszi bennem az, akit megfigyelek, akkor sem történt semmi, mert nincs mozgás, csak üresség van, és minden illúzió. Nem én csalok, hanem egy énem, akit az igazi én hagy és szeret. A tudat mozgatja a testet. Csak még nem jöttem rá teljesen, hogy én nem ez a csaló én vagyok, de majd meditálok ma is egyet. Amúgy is minden jól van, és csak az történik, ami megtörténik. De hagyjuk is ezt. Ez csak sztori, ez csak egy történet, én ezen túl vagyok.
Advaita mint az intimitás elkerülése, menekvés a sérülékenység elől
Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám. Engem nem érinthet meg semmi, mert én a tökéletes létezés vagyok, aki nem ismer bánatot, örömöt, kétséget, haragot, megtámadhatatlan vagyok. Nem bánt, hogy így bántak velem, tőlem csinálhatják még az örökkévalóságig is, én csak mosolygok rájuk, mert ez nem rólam szól. Én ettől független vagyok, engem nem tudnak kicsinálni. Azt kérdezte Mari, miért hagyom ezt, pedig ha tudná, hogy én teljes vagyok, és nem kell más szeretete. Mert én vagyok maga a szeretet, és mindenkit határtalanul elfogadok és szeretek olyannak, amilyen. És mindegy mi történik velem, igent tudok rá mondani, mert mind Egy. Amúgy is spongyát rá, már megtörtént. Elmúlt. És soha nem is volt, hiszen mindig csak a Jelen van.
Azt hiszed túlzok? Pedig még ennél is vannak kacifántosabb öncsapdák, amiket önvizsgálat, önvalóra ébredés címszó alatt ásunk magunknak, csak hogy véletlenül se kelljen élnünk, hiszen akkor bármi megtörténhet, bármilyen érzet felbukkanthat, és nem tudjuk elkerülni azokat a dolgokat, amiktől amolyan spirituális emelkedettséggel (mert az alkohol mégis elég gáz) menekülünk. Mondjuk így se, de legalább elhisszük, hogy de. Az Advaitának persze egyáltalán nem ez a célja, csupán az elménk kreál belőle újabb és újabb kifogást, mentesülést, hárítást, elfojtást, csapdát. Aztán egyszercsak kapizsgálni kezdjük, milyen egyszerű is az élet. Főleg, ha szimplán csak megéljük, és nem akarunk mindenre rájönni, még arra sem, hogy Brahmanok, Önvalók, Egyetemes Abszolútumok, Figyelők…stb. vagyunk. Végülis az Advaita is ezt mondja…
Na de mégis ki állítja mindezt? 🙂
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
