A jó dolgokat nem megérdemeljük. Megérünk rájuk.
Úgy toppanok be most a blogra, mint haza egy nagyon-nagyon fárasztó nap után. Vagy inkább a szóbeli érettségi után, amikor egyszerre kell felelni legalább négy tárgyból. Most megmutatom nektek, milyen „tételeket” húztam fel e csodás, bár kemény és fárasztó „vizsga” során.
Az egyik tárgyam a felmondás volt a munkahelyemen. Egy biztos, bejelentett állást hagytam magam után. Nem csak azért, mert lejárt az ideje, és újat már nem igen tudott nyújtani, hanem mert úgy döntöttem, nem folytatok küzdelmet olyan emberek elismeréséért, akiknek nem is akarom igazából az elismerését. Persze ez – ahogy a mesékben lenni szokott – csak a végén vált világossá számomra; a régi „megmentő”- játszmám, melyben a számomra értékes felé akarom terelni azokat, akik számomra piszlicsáré hülyeségeken kerregnek, hátha észreveszik, meglátják, mi az, amit én képviselek, jóváhagyják, sőt még bólintanak is egyet elismerően. Megfogadják Buddha bölcs tanácsát, miszerint „akik fontosnak tartanak lényegtelent, helytelen gondolkodásukkal sehova sem jutnak”. Aztán persze én ugyanezt tettem: lényegesnek a visszaigazolásukat, ami sosem lehet annyira fontos, hogy felülírjam vele a szabadságomat. Tulajdonképpen a több mint 3 évig tartó kis „küzdelmemmel” ugyanoda jutottam, ahol kezdtem, amikor belépve a neonfénnyel megvilágított, levegőtlen hivatali folyósóra az első gondolatom az volt: „te jó ég, én nem ide tartozom”. Sebaj, hátha majd ők elfogadják, és békén hagynak. Nem hagytak. Erre kellett rájönnöm ahhoz, hogy megtegyem ezt a lépést. Ekkor még jobban nem akarták hagyni, és még mindig az volt a gond, miért nem érek be 8 óra 00-ra, miközben mindig elvégeztem a dolgomat. De ez már tényleg viccesnek tűnt, épp úgy, mint amikor a technika tanár azon pattog, miért nem veszi a végzős diák komolyan az órát, és miért olvassa a pad alatt a töri érettségi tételeket. Persze mindenki védi a kis világát, ahogy én is: továbbra is 8:05 és 8.10 között értem be, az utolsó napig. Aztán délután azon kaptam magam, hogy színes léggömbök úsznak elém úton-útfélen, hatalmas „Congratulation” felirattal. Magamra vettem, mert úgy tűnt, én is ballagok: elhagyom az autokratikus, kényszeres, egoista és oxigénhiányos rendszert valami sokkal tágabb, nekem valóbb és szabadabb dologért. Az élet mindig frappáns az időzítésben.
pikkatze
A másik tárgyam a felmondás volt az albérletemben. Ennek különösebb misztikus oka nem volt, örököltem egy lakást. Jó időzítéssel persze ez is arra a péntekre jutott, amikor a közigazgatásból ballagtam el, emiatt a megelőző 2 hónapom csupa lótás-futás, pvc-felszedés, 50 éve jól odaragadt pálmatex-kaparás, festés-mázolás, parkettalerakás, fűrészelés jegyében telt. Mondták, örüljek, hiszen saját lakásom lett, de sokáig csak az feszített, mennyi mindent kell még elintézni, és sehol sem tartunk. Mert ugye egy lakásban látszólag rend uralkodik, amíg minden a helyén van. De amint – a rend kedvéért – kikerülnek a szekrényből, kamrákból a dolgok, minden apokaliptikusnak tűnik. Pedig úgy is minden a helyén van, csak valami egészen furcsa, kaotikus formában. Erre mondják, a káoszban isteni rend uralkodik, és tényleg. Csak azért nem észrevehető, mert ilyenkor a felszínre kerül az is, ami már nem kell, és egy ideig ott van, amíg az ember nem fogja, keres egy konténert éjnek-évadján, vagy egy adományboltot, és tűnteti el a régi maradványait. Épp úgy, mint a munkahelyemen: a szükségtelen feltorlódik még egyszer, és hangosan demonstrálja magát. „Látod, ilyen vagyok igazából, kellek még?” – üvölti rád kérdőn, te meg fogod a fejed, hogy te jó ég, ebben nem lehet élni normálisan, hogy lehet, hogy eddig mégis ment. Ezt szimbolizálja az is, hogy az albérletemben egy hatalmas kráter keletkezett a wc alatt, mert beázott a szomszéd, és egyre több csótány ballagott éjszakánként a konyhaköveken. Zavart a földszinti sötét, és hogy minden virágom megdöglik emiatt. 2 évig húztam itt, ez kellett. Jó tér volt az őrlődésre egy ideig, melyet a falon lévő kissé szürreális képek is megerősítettek, jó tér volt a búcsúzáshoz, és az új befogadásához is. Addig tartott odakint, míg meg nem értem arra belül, hogy az új teljesen elsöpörje azt, ami már nem kell.
És most tavasz van, és csend, és fény, és élet. Odakint csörögnek a szarkák, búgnak a vadgalambok, zakatol a négyes-hatos. Idebent színesek a falak, én meg ütögettem a billentyűzetet, és írok. Szokatlan. Ismeretlenül boldog.
Minden a helyére kerül: még van pár doboz mellettem tele már nem kellő ketyerével, és a mosdószekrény is valahol bedobozolva a kisszobában. És bennem is van még pár múltmaradvány. Picit még félek, mi van, ha újra elhatalmasodnak azok a dolgok (minták, elvárások, félelmek) bennem, melyekből például a volt munkahelyemet, párkapcsolatomat, albérletemet építettem fel. Aztán körülnézek, és már semmi nincs itt belőlük. Csupán egy-két papír, fénykép formájában a fiókban, néhány tárgyként a polcon. Mert ott a helyük. Emlékeztetve néha arra, mennyi tanultam belőlük.
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
