Ha én írnám a gusztustalan cigis dobozokra az elrettentő példamondatokat, tuti így fogalmaznék: Dohányozni nagyon bonyolult, leszokni könnyű. De miért is?
Mióta csak dohányoztam, mindig jöttek olyan időszakok, amikor megpróbáltam ráeszmélni, hogyan tudnám abbahagyni ezt az egészet. Aztán feladtam, cigizni jó, majd máskor, most nem, és vártam arra a bizonyos reggelre – amelyről annyi exdohányos mesél -, amikor felkelve egyszer csak a csodával határos módon elengedem ezt az egészet. Hát ez a reggel sosem jött el… (És kötve hiszem egyébként, hogy ilyen csak úgy megtörténhet egy dohányossal, a mendemonda csak arra jó, hogy még pocsékabbul érezze magát a függő ember.)
Az utóbbi időben elég sok indokom lett arra, hogy abbahagyjam, sikerült és lejjebb vinni az adagot. Azt mondtam, hogy „kivonom a világomból a cigit”, vagyis egyre több helyzetről választom le a rágyújtás berögzülését, és ez ment is, mégsem volt elég hatásos ahhoz, hogy ne legyen meg a napi 5, rosszabb napokon a 10 szál az erkélyen. Az erkély lett a cigi zónám, a világ elöli menedék.
Közben persze folyamatosan foglalkoztatott a miért. Miért ilyen konok a tudatalattim, amikor fejben nagyon is tudom, hogy ez nem kóser, sőt a cigizés most már egy csomó mindenben gátammá vált? Emlékeztem Osho egyik útmutatására, miszerint dohányozz tudatosan, és akkor majd rájössz, hogy ez egy hülyeség; vagyis figyeld meg az egész aktust, tudatosíts minden ízt, szagot, mozdulatot, gondolatot, benyomást, egyszer majd csak kiröhögöd magad. Aztán megnéztem egy TED előadást, ahol egy ipse azt magyarázta, ha odafigyelsz a dohányzásodra, majd rájössz, hogy szar az íze. Nos, ebben a tudatban is kipróbáltam a cigizést, és nem értettem, miért szar az íze. Aki dohányzik, annak nem szar, tuti, hogy ez a fószer nem szenvedett attól, amivel kapcsolatban most kioktatja a nagyérdeműt.
Próbáltam visszautazni az emlékeimben, és megkeresni az indokot, amiért életemben először rágyújtottam, aztán meditáltam a témára, megértettem magam, megsajnáltam magam, megszerettem magam, de juszt is rágyújtottam a nagy rájövések után. Feltettem magamnak azt a kérdést is, miért kellene leszoknom. Talán nem szeretem magam így? Nem tudom magam elfogadni pöfékelve, és legyőzötten egy ártó szokás által? Csak nem itt van a kutya elásva? Esetleg nem tudok felnőni, és még mindig cumiznom kell? Próbálkoztam az advaita védántával is – „ki az, aki cigizik?”, az „Eszter menj ki az erkélyre rágyújtani” csak egy gondolat. De nem, hiába torpedóztam meg ezt a dolgot ezerféleképpen, csak kihúzott a cigi az erkélyre továbbra is.
Aztán egyszer csak hagytam a francba. Borzasztó bonyolult, szövevényes egy képlet ez a dohányzás, és végtelenül unalmas. „Valójában egy drogos vagyok” – ismertem el, és ezzel életemben először mintha valami tényleg történt volna. A felismerés egyszeriben, miszerint függő és beteg vagyok, olyan mély volt, hogy letaglózott. Hogy minden kísérlet a rájövésre csupán szépítgetése volt ennek a randa ténynek: „beteg, drogos vagyok”. Tipikus drogos, aki magyarázni próbálja a bizonyítványát minden cigiről való gondolkodással, minden dizájnos öngyújtóval, és minden „a többiek is…” kezdetű mondatával.
Holott számtalan oka lehet a leszokásnak, számomra egyik sem volt annyira meggyőző, mint ez a beismerés.
Még a legnagyobb indokok és legszebb álmok sem voltak igazi motivációk – vagy mert olyan távoliak, vagy mert úgyis találni rájuk számtalan ellenérvet, például ezeket:
“Több pénzem lesz – majd másra költöm úgy is
Tovább élek – Mari néni is 90 évesen halt meg láncdohányosként
Több lesz az energiám – Így is van elég
Utat engedek a babánknak – Ugyan, semmi összefüggés a kettő között, meg úgyis leteszem, amikor már úton van.”
Annyi szakértő könyvet olvastam a leszokásról, de egyik sem mondta nekem, hogy beteg vagyok. Mindegyik homályosan utalgatott mindenfélére, és egyik elolvasása után sem tudtam letenni a cigit, mert „nem esett le biztos a lényeg”, ahogy írták (– utólag üdvözletem nekik, máskor inkább adjanak ki könyvet „Hogyan gazdagodjunk meg bullshitelésből” címmel.)
A beismerés után aztán világosan tudtam, mi a teendőm: egyszerűen nem rágyújtani. Nem pszichoanalizálni, meditálni, jógázni, biorezonanciázni….stb, csupán nem rágyújtani. Tudom, végtelenül egyszerűnek tűnik ez, de tényleg csak ennyi a recept: nem csinálni.
És innentől fogva minden kellemetlen érzést, gondolatot, késztetést, kényszerítő erőt a betegségnek tulajdonítottam, és immáron két hete nem hallgattam ezekre a hangokra. Mert mégis ki hallgatna egy beteg elmére, egy drogosra? Nem mondom, hogy könnyű nem csinálni, de nem is olyan irtó nehéz, hiszen miért is befolyásolna tovább egy olyan részem, amelyről felismertem, hogy beteg. Az azonosulás vele, a „dohányos hanggal” így egyre inkább halványul, az elvonási tünetek pedig viselhetőek, de ez megér majd egy külön bejegyzést.
A saját receptem tehát a következő:
Utóbbi teendőt, vagyis nem-teendőt pedig egyáltalán nem kell megtoldani a „többé” meg a „soha” szavakkal, mert azzal csak frusztráljuk magunkat, csupán a jelentkező ingernél kell rá emlékezni.
Nyilván ez túl egyszerű ahhoz, hogy világhírű guru, TED-előadó és motivációs tréner váljék belőlem, mert mi emberek szeretjük túlbonyolítani a dolgokat, és nagyon nehezen fogadjuk be a túl egyszerű, magától értetődő megoldásokat. Hova lenne akkor az a fontossági érzet, amit az egónk a nagy feladatok megoldani akarásával gerjeszt bennünk?!
A dohányzás oka egy megoldhatatlan, kacifántos, bonyolult, összetett, kibogozhatatlan valami, amire egyáltalán nem kell rájönnünk. Csupán kilépnünk belőle annak beismerésével, hogy függők vagyunk. Persze csak akkor, ha nem akarjuk magunkat fontosnak érezni attól, hogy épp megoldunk valami Nagyot. Mert végül is mindent szabad. Függeni is.
Folytatás következik
Ha tetszett a cikk, lájkold a Már megvagy Facebook oldalát
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
