Nem kell begörcsölni attól, hogy nő vagy

A napokban olvastam egy bejegyzést a fájdalmas menstruációról: az írónő – amúgy egész humoros stílusban – azt ecsetelte, mennyire utálja, gyűlöli ezt az időszakot, sőt tulajdonképpen az egész ciklusát, mert amint vége annak a bizonyos 5-6 napnak, újra kezdődik minden elölről. Maximum pár napig érezheti megint nőcisnek, szexisnek és vidámnak magát, aztán érik a pete, vele együtt a pattanások. Jönnek százával a kommentek: „nőtársaim, én is fetrengek, görcsölök, meg akarok halni”, „nem lennék nő, ha újraszületnék”, “milyen szerencsések azok, akik nem szenvednek”…stb., valakinek pedig annyira fáj ez az egész, hogy előre megjegyzi epésen, már „várja” azokat a hozzászólásokat, amelyek a nagy N-es Női lét megélési problémáinak tulajdonítják a fájdalmas ciklust. Kap vagy 50 lájkot, másoknak is elegük van – úgy tűnik – az okostojásokból. Összekacsintósan megállapítják, tűnjenek innen a guruk, meg mindenki, akinek van válasza az amúgy fel nem tett, ám valahol ott lebegő kérdésre: miért kell fájnia?

Veszem a bátorságot, és kommentelek, igaz csak 3 bátor „nőtársam” lájkolja, de legalább nem hurrognak le. Nyilván nem tudom a mindenkire érvényes választ, meg nem is ez a lényeg, de van tapasztalatom arról, hogy lehet görcs nélkül is.

Nem szeretném hosszan ecsetelni az elmúlt 20 évemet ebből a szempontból, mert kb. a legtöbben hasonlókon mennek/mentek keresztül: görcs, görnyedés, kimaradás, elhúzódás. A lelki állapot mindig alaposan rányomta a bélyegét a ciklusomra is, ezért az utóbbi egy-két év lelki kiegyensúlyozódása miatt gyakorlatilag már beállt egy normális ütembe, ám a fájdalom csak nem akart elmúlni. Utáltam is, és próbáltam megszabadulni tőle mindenhogyan: isten lássa lelkemet még szeretni is akartam, ám bárhogyan is fordultam hozzá, mindig ott volt a mögöttes motiváció: „csak múlj már el”. Nem tudtam átverni, szóval csak üvöltött tovább, dühében a földhöz vagdosott, és majd szétmarcangolt belülről. Egészen késő őszig, amikor a legnagyobb meglepetésemre épphogy csak beköszönt, majd – úgy tűnik – teljesen kiköltözött a méhemből. Nem szeretném elkiabálni, de válásunk lassan jogerőre emelkedik, 20 évig tartó szadomazó kapcsolatunknak végleg befellegzett – mármint a görcsé és az enyém.

A válás miértjére számtalan választ találok és találhatnék is magamban, de nem ez a lényeg. A kulcsszó minden tekintetben maga a FIGYELEM. Nem, nem az az elemző fajta, amikor egy problémát boncolgatunk, vagy kérdezés útján próbálunk analitikusan lejutni a válaszainkhoz. A szelíd, tápláló figyelemről beszélek, ami nem akar semmire sem rájönni, semmit sem megoldani, pusztán adni. Remélem érezhető a két hozzáállás közti óriási különbség.

Jobb esetben a gyerekre sem akkor figyelünk, amikor már vagdossa magát a földhöz, ugye? Így a méhünknek és egész női működésünknek kijár a tápláló figyelem, hogy ne kelljen túlságosan felhívnia magára a figyelmünket, amikor éppen menstruációnk első napjához értünk. Mert ha figyelünk rá, nem csak boldog lesz tőle, hanem sokat tanulhatunk magunkról is: hogy épp mi a jó nekünk. Megtanulhatjuk, hogy hiába várják tőlünk, vagy próbáljuk magunkra erőltetni, a mi minőségünk nem a férfias állandóság és a stabilitás. És amint el tudjuk fogadni, hogy bizony minden hónapban van egy felfelé és egy lefelé ívelő szakaszunk, különféle megélésekkel, hangulatokkal, ide-oda cikázó energiákkal és hormonokkal, amint nem akarunk tampon-reklámlány módjára hulahoppozni a „nehéz napokon”, vagyis együttműködünk magunkkal, úgy még akár örülhetünk is végre annak, hogy nőnek születtünk – feltételek nélkül.

Forduljunk magunk felé szerető és tápláló figyelemmel, valós megérteni vágyással. Vállaljunk közösséget inkább ebben, és ne az áldozatiságban. És akkor igazán izgalmas felfedező útra indulhatunk magunkban. Görcsölés nélkül.