Ezeken a fotókon a szociális- és gyermekotthonokban élők mutatják meg magukat. Visszanézel rájuk? 9 hónappal ezelőtt egy csodálatos megbízást kaptam a volt munkahelyemen: találjak ki és kivitelezzek egy fotópályázatot a gyermekvédelmi, illetve a szociális szakellátásban élők számára. Már a kezdetektől fogva úgy tekintettem erre a lehetőségre, mint egy anya a születendő gyermekére: ahogy megfogant bennem… Tovább »
Nem más világok
Ezeken a fotókon a szociális- és gyermekotthonokban élők mutatják meg magukat. Visszanézel rájuk? 9 hónappal ezelőtt egy csodálatos megbízást kaptam a volt munkahelyemen: találjak ki és kivitelezzek egy fotópályázatot a gyermekvédelmi, illetve a szociális szakellátásban élők számára. Már a kezdetektől fogva úgy tekintettem erre a lehetőségre, mint egy anya a születendő gyermekére: ahogy megfogant bennem… Tovább »
Nem rég egy ismerősöm csak úgy a semmiből nekem szegezte a kérdést: boldog vagy? Torkomon akadt a szó, mintha nem lehetne csak úgy szabadon rávágni, ami spontán jött volna, mintha felelősség lenne kimondani, esetleg valaminek vagy valakinek a jóváhagyására várnék, hogy bátran kijelenthessem, igen, az vagyok. Rám tört valamiféle babonás szorongás, hogyha megengedem magamnak és… 
Miért maradunk benne egy olyan helyzetben, mely számunkra inkább romboló, mintsem építő? Talán mert nem is tudunk róla? Vagy ha mégis, akkor miért nem tudunk lépni? Megszokásból? Félelemből? Saját tapasztalatom útján azt mondom, ezért is, azért is, de legfőképpen „érdekből”. Na nem a pénz miatt, és nem is azért, mert együtt kell a hitelt kicsengetnünk…. 
Lehet, hogy a spiri piac által diktált bölcseletek végre jó lehetőségként szolgálnak arra, hogy átlagos sérüléseinket mögéjük bújtatva akár követendő eszmének állítsuk fel azokat ahelyett, hogy – inkább felismerve valódi természetüket – meggyógyítanánk és kezelnénk magunkban?
De amint – a rend kedvéért – kikerülnek a szekrényből, kamrákból a dolgok, minden apokaliptikusnak tűnik. Pedig úgy is minden a helyén van, csak valami egészen furcsa, kaotikus formában. Erre mondják, a káoszban isteni rend uralkodik, és tényleg. Csak azért nem észrevehető, mert ilyenkor a felszínre kerül az is, ami már nem kell, és egy ideig ott van, amíg az ember nem fogja, keres egy konténert éjnek-évadján, vagy egy adományboltot, és tűnteti el a régi maradványait.... 
Marietta 2007 szeptemberében a Komjádi uszoda tetején lévő szórakozóhely teraszáról esett ki úgy, hogy deréktól lefelé lebénult, és azóta kerekesszékben él. Őszintén. Hogyan máshogyan – vetődhetne fel a kérdés, hiszen ez pont egy olyan helyzet, amit nem lehet elmismásolni: a láb nem mozog, a székben ülni kell, mindenki előtt. A sorstársai közül mégis sokan inkább túlzott optimizmussal takargatják be a sérülést, még maguk előtt is. Marietta viszont nem áltat senkit…... 
“Szeretlek-Kérlek, bocsáss meg-Sajnálom-Szeretlek” – hajtogatja a laikus (negatív gondolat)programozó, aki a Hop on, Hop off…, ja nem, a Hopono-popó…, szóval a Ho’oponopono módszerében jártas. És hopp(onopono), máris bevonzza a boldogságot! Vagy megszereti a kaprot. Mert kérem itt azt is szeretnünk kell, amit utálunk, különben kiesik az egó az egységből, pedig a kapor jó, az undor… 
Az van, amire figyelek. Ha a teendőket állítom az első helyre, akkor csak nőnek mint a dudva, előbukkannak a legváratlanabb helyekről, és mindig találok újabb elintézni valót, pl. szabadidőmben rendszerezni fogom a ketyeréimet, kipucolom az ezüstöt – ahogy ezeket mind meg is tettem, aztán pedig nyálfolyatva pihegek a kanapén, és több időért rimánkodok, mert azt csak úgy adják, nekem nincs benne felelősségem. Ha viszont arra figyelek, ami örömöt okoz, akkor ezek másodlagossá válnak.... 
Akkor még arra vártam, hogy a bizonyosság egyszer csak rám szakad egy szép napon, tűzijátékkal, meg a szférák zenéjével, amit remélhetőleg aranyszárnyú puttók áriáznak majd a fülembe, a hitelesség kedvéért. És akkor onnantól hallgatok minden megérzésemre, nálam jobban tudó fénylények hozzák az információt, tudok majd levitálni és elmúlik a cellulitiszem. Nem barátkozom, de főleg nem kerülök intim kapcsolatba gyíkemberekkel… Szerző: Kenessey Tamara... 
Egy ideje gyakran ütközöm abba a meglepő kérdésbe: “Hogyan kell érezni?” És általában nem tudok erre mit válaszolni. Hát hogy? Egyszerűen csak érezd! – ez jönne automatikusan, de túl egyszerűnek találtatik a válasz. Mintha legtöbbünkben egy ponton kikapcsolták volna ezt a pofonegyszerű érző-funkciót, mintha azt tanultuk volna meg, hogy bizonyos érzelmek helytelenek volnának, főleg ha… 