“Az élet nem habostorta”, “túl szép, hogy igaz legyen”, “ez nem tündérmese” – biztos lehetne még szólásmondást gyűjteni ahhoz a gyanakvó hozzáálláshoz, amivel a sima ügyekhez, jó dolgokhoz tudunk közelíteni. Mindenki számára ismerős ez az érzés, ami akkor üti fel a fejét, amikor rendben vagyunk az életünkkel.Vagy nem csak akkor. Mert bizonyos esetekben, és nem ritkán kóros életszemléletté válhat ez a félelem.
Múlt héten az egyik barátnőm hogylétem felől érdeklődött. Rövid és velős résumében pár hetente beszámolunk egymásnak életünk aktuális történéseiről. Az 5. perc után azon kaptam magam, hogy életemben talán először folyamatosan arról adok hírt, hogy mennyire rendben vagyok: magánélet- csodás, munka – alakul, de biztató, anyagiak – kielégítő, barátok – harmónia, bár mondjuk keveset látom őket, lakás – alakulóban, de bíztató, lélek – egyensúly, fizikum – egészség, na jó, utálom a telet, de már csak 1 hónap, és eddig megúsztam mindenféle takonykór nélkül. Te jó ég! Ez biztos? Tényleg minden oké? Hmmm…
Csodálkozásom nem meglepő, mert az, akit 30 évig magamnak tudtam bizony soha nem tudott volna ilyenről beszámolni. Persze olykor-olykor elújságolta volna, mennyi remek dolog történt vele, de kb. ugyanennyi borzalmat is látott maga körül, és figyelme inkább arra irányult, mit kéne még leküzdenie ahhoz, hogy minden rendben legyen körülötte. Nem csak lelkileg volt ez így, az életkörülményeiről sem tudott volna pozitív megállapításokat tenni. Persze nemcsak a megszokott hozzáállás miatt, hanem mert tényleg nem voltak annyira kielégítőek – mintha folytonosan úton lenne valami felé, mintha folyton átmeneti állapotban létezne. Ami odáig rendben is van, hogy fizikai szinten valóban elképzelhetetlen a “megérkezés”, hiszen az élethelyzetek folyamatos változásban vannak, régiek bomlanak fel és újak születnek meg. Ez az úton levés inkább csak egy olyan kétes, hátulról jövő érzet volt, amit a nagy utazók, mondjuk Odüsszeusz tapasztalhat, aki sose nyugodhat meg, mert minden egyes állomásán a pihenés helyett Szküllák és Kharübdiszek várják, jobb esetben Szirének – kinek mi a jó. 🙂
Vagyis egyfajta katasztrófavárásban tengettem mindennapjaimat. Ha épp jó volt, akkor azon morfondíroztam, hogyan romolhat el, amikor pedig nem, akkor minden erőmmel megoldani kívántam a helyzetet, hogy jobban legyek. Amikor pedig felfedeztem, hogy ezt teszem, akkor azzal kínoztam magam, hogy rájöjjek, vajon miért érzem úgy, hogy “nem érdemlem meg”, amivel aztán totálisan el is távolítottam magam a körülöttem zajló eseményektől, azok megélésétől és egyben a megoldástól is. Mindent megtettem annak érdekében, hogy ezt az önsorsrontó Valakit magamban kiiktassam azáltal, hogy feltérképezem működését, megfejtem a miértjét, lejutok a forrásáig. Vajon milyen családi minták, előző életbeli történések, születés körüli traumák és egyéb misztikus tényezők játszhatnak szerepet abban, hogy ragaszkodom ehhez a rossz szokáshoz? Sok mindent láttam, sok mindenre választ kaptam. Nem múlt el. Aztán kényszerítő körülmények hatására sok minden átalakult az életemben, és leginkább azt kezdtem el gyakorolni, hogy legyek inkább megérkezett az utazás helyett, más szóval: hogyan legyek jelen.
És most, hogy a külső körülmények is elkezdték tükrözni ezt a fajta “helyére kerültség”- tudatot, hirtelen beúsztak a szokásos kis víziók: “meghal, beteg lesz, nem engedi, nem lehet, mi van, ha bántottam, mi van ha nem érdemlem…stb”, különféle fantáziadús szorongások. De nem csak a félelmek jöttek, hanem a viadalra való hajlam, a konfliktusok, feszültségek keresése-gerjesztése a hétköznapokban. Az ego cseles próbálkozásai arra, hogy újra feladatai lehessenek. Hiszen csak akkor élhet, ha van mit megoldani. Érdeke, hogy minden jól legyen? Hát nem… 🙂
Bár nem gabalyodtam bele túlságosan, éreztem, hogy elúsznak a homlokom mögött ezek a sárkányok, s végre az is világossá vált, a kezemben van a döntés: elkapom a farkukat és velük szállok azokra a borzasztó, nyomasztó helyekre, ahol tanyázni szoktak, vagy hagyom, hogy csak lebegjenek, akárcsak a papírsárkányok a szélben. Merek-e jól lenni, illetve ezt a jól levést választani először az életemben? Mi lenne, ha megnézném, milyen dimenziók tárulnak fel előttem e döntésem nyomán. Hiszen a másik verziót már volt alkalmam igazán feltérképezni. De merek-e most belevágni az ismeretlenbe? Merek-e különc lenni? Sőt merem-e vállalni annak kockázatát, hogy nem követem többé a “mindig a legrosszabbra készülj, akkor nem érhet csalódás” elvét, és inkább sebezhető leszek? De legalább higgadt, nyugodt, békés és egészséges. Továbbra is azon biztonsági játékosok táborába tartozom, akik a vízióik miatt nemhogy rosszul vannak, de el is utasítják a jó dolgokat, vagy inkább csak simán élvezem és elfogadom, ami jön?
Pár napja fura dolgot álmodtam. Egy hatalmas T-rex jött a városba, és mint a Jurassic Parkban, fenyegetően tombolni kezdett áldozatok után trappolva. A metróba menekültem, és talán be is álltam BKV-ellenőrnek, mert így legalább sokáig maradhatok a föld alatt, teljes védelemben. 🙂 Most már látom, hogy a dínó nem más, mint a sok bekérgesedett félelem, amit 30 évig tápláltam. De ha már kihalt, minek a föld alá bújni?
Szóval úgy döntöttem, inkább kijövök a napfényre, és merek jól lenni. Meg amúgy is: ki a fene akar BKV-ellenőr lenni? 🙂 Ez tényleg csak ennyi. Te mit választasz?
Képek forrása: internet
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
